Magasiskola
A magasiskola a ló legmagasabb fokú és legtökéletesebb kiképzése.
Első nyomait a régmúlt csatalovainak idomításról szóló feljegyzésekből vesszük, amikor a mindenkori harcmodor, a ló és lovas felszerelése, fegyverzete befolyásolták az iskolalovaglás kialakulását.
Utóbbi a lovas párharcok idején érte el fejlődésének tetőpontját és érdemelte ki a magasiskola elnevezését.
A párviadalok és lovagi tornák kimenetele a küzdő felek lovaglási tudásától, de még inkább lovaiknak lovagoltási fokától függött, így az eszményien idomított lovak iránt a nagy kereslet a ló kiképzését mindinkább tökéletesítette, finomította.
Minden magasiskolára kiszemelt lónak először a használati lovaglás idomítási időszakain kell átesnie, csak azután vehető iskolaidomításba.
Erre a célra nem minden ló alkalmas.
Acélos szervezet, kitenyésztett fajta, tetszetős mozgás, természetes öntartás és megfelelő küllem minősítik a már idomított használati lovat a magasiskolára.
A használati ló tervszerű tornáztatásával a fél és egész felvételek, az oldaljárások, rövid fordulatok, a hátralépés, valamint a rövidített iramok és jármódok már csüdben és csánkban részben meghajlították a ló hátulsó lábait.
E gyakorlatok szűkebb helyzetben alaposabb és finomabb ismétlésével jól meghajlanak a hátsó ízületek koncban is, s így iskolaegyensúlyba kerül a ló.
Ez abban különbözik a használati ló egyensúlyától, hogy a lovas és a ló súlya nem egyformán osztódik el annak lábaira, hanem a hátulsó végtagok az éppen végrehajtott gyakorlat szerint többé vagy kevésbé jobban terhelődnek meg az elsőknél.
Az ilyen módon fokozatosan meghajlított, jól alálépő hátulsó lábak fokozott hordozó erőt fejtenek ki, aminek látható következménye a ló felsővonalának lejtése és elejének látszólagos megemelkedése.
A mozgás puhább, rugalmasabb, hangtalanabb, kerekebb és emelkedettebb lesz, a ló kitölti és magához vonzza a lovas ülését, szinte összeforrottnak látszik vele. Ebben az egyensúlyban lovagolt alapjármódok, az iskolalépés, iskolaügetés és iskolavágta.
Ezek az alacsonyabb iskola jármódjai, amelyekre az iskolajármódjai,a piaffe és a passage építhető fel. Végül felsőfokon a földfeletti iskola következik, amelynek a levade és a mezair, courbette, ballotade, továbbá capriole néven ismert iskolaugrások a gyakorlatai.
A magasiskola alapját képező piaffe fokozottan ültetett, helyben végzett, tagolt iskolaügetés, amelynél az elülső lábak alkarjai megközelítik a vízszintes vonalat, míg a mély konchajlítású hátulsók a teher nagyobb részét viselően csupán csüdízületig emelkednek.
Lábsorrendje kifejezett, tiszta és az iskolaügetésnél lassúbb ütemű. Az egyik harántellenes lábpár egyidejű földhöz éréskor a másik harántellenes lábpár pontosan egy időben emelkedik.
A felemelt lábpár a levegőben kissé kitart és az ez által elő állott lassúbb ütemű tagoltság egyformán állandó.
Bár az oktatás kezdeti fokán a piaffe félpatanyomnyi térnyeréssel végrehajtva is megtartja jellegét, elvileg egyhelyben történjék, vagyis a ló lábai egy és ugyanazon patanyomokba lépnek.
A ló törzse a mozdulatlanság látszatát kelti, felsővonala előröl hátrafelé lejt,a ló eleje megnőttnek tűnik, nyaka és feje a fokozott konchajlítás következtében feligazított.
A törzs nyugalma a hátulsó ízületek nagyfokú hajlítottságának a következménye.
A ló lábai puhán, gyengéden emelkednek és ily módon hangtalanul érnek földhöz.
A fesztelen lovas mély ülését felveszi a ló és lovas egybeforrottnak látszik.
A piaffe a ló egyénisége és kiképzési foka szerint nyeregből, kézen és oszlopok között tanítható.
A két utóbbi idomítási eljárás az ügyes és tapasztalt iskolalovas hasznos segédeszköze, amelynek legnagyobb előnye, hogy végrehajtásánál a ló kezdetben a lovas súlya nélkül, könnyebben tanulja meg a még szokatlan fokozottabb izomkészültséget kívánó, megerőltető gyakorlatokat.
Ha a magasiskolára kiszemelt ló a használati iskola tökéletesen végrehajtott idomítási eljárása révén az alacsonyabb iskolához, kellő alapot kapott s az utóbbiban is már teljesen átengedővé vált, úgy annak a segédeszközökre szüksége nincs, hanem nyeregből is megtanítható a piaffra.
Ebben az esetben a ló egyénisége szerint az iskolaügetés fokozatos rövidítésével vagy az állóhelyzetben összeszedett lovának serkentésével vezeti rá lovát a piaffra a tapasztalt lovas.
Az előbb említett eljárás olyan lovak részére ajánlatos, amelyek természetüknél fogva kevésbé élénkek és a menőkedvet csupán az idomítás folyamán nyerték el.
A rövidítéshez szükséges segítségek a sorozatos félfelvételekből állnak.
A kéz láthatatlanul.
Alig észrevehetően támogatja a derék- és lábszársegítségeket.
A ló támaszkodása a hátulsó lábak túlsúlyba jutott hordozó erejének érvényesülése következtében mindinkább könnyebbé válik.
Ez a magasiskola alapjának tekinthető gyakorlat- éppen, mert helyes kivitelben egyhelyben történik-, igényli a legnagyobb fokú lendületet.
Az élénk vérmérsékletű, természetüknél fogva előretörtető lovakat a piaffe oktatásához, iskolaügetéshez történt melegítésük után iskola-összeszedettségben, gondosan egyenesre igazítva állítjuk meg.
A jól meghúzott puha derék a kézzel egyetemben kitart és a lovas lábszárai a ló érzékenységi fokához mérten felszólítják a hátulsó lábakat a helyben mozgás megkezdésére .
A lendületet és az ütemet a lovas keze ujjainak, az előbbi eljárásnál leírt módon, szétnyitásával, ill. záródásával segíti elő.
A helyes, tagolt ütem csak megismételt gyakorlatok után fog kialakulni, így kezdetben a lónak eleinte, az ügetés helyben érezhetően nehezére válnék, úgy a jármódot lendületének megóvása miatt átmenetileg indokolt az áttérés egy félpatanyomnyi térnyerésére.
A piaffe csupán egy patanyomvonalon és főleg az egyenesben lovagolandó, de végrehajtható benne rövid fordulat és perdülés is.
Ezeknél az ütem fenntartása a lényeg.
A lovas teste a piaffeban- mint általában a magasiskola keretin belül mindig- nagyobb felülettel érintkezik a lóval, mély, nyújtott ülése minden feszességtől mentesen puha és rugalmas.
A ló iskolaegyensúlyhelyzetéhez képest felső testének vonala, , anélkül hogy a mozgás mögött elmaradna-, kissé a függőlege mögé kerül.
A combok és térdek belső felületükkel laposan a nyereghez simulnak, anélkül hogy odaszorítanák azokat.
A lábszárak leeresztett sarokkal, fesztelenül, laposan lógnak a ló törzsével állandó, puha érintkezésben.
A minden ízületükben meghajlított jól alálépő hátulsó lábak annyira lábszár elé hozzák a lovat, hogy az idomítottság e magas fokán már a legfinomabb lábszársegítség is hatásos és a főleg derekával ható lovas szinte láthatatlan segítségekkel irányítja lovát.
A kiképzés azzal kezdődik, hogy a ló megtanulja a hosszú fal mentén tiszta és egyenletes lépésből az átmenetet röviden ügetésbe, majd az ebben a jármódban végrehajtott 10-20 lépés után a helyes megállást.
Ehhez a lónak a vezetőszárra támaszkodni és pálcasegítségre készségesen engedelmeskedni kell.
Az ilyen ló a vezetőszár, pálcaérintés által támogatott előrehúzására lendülettel elindul és annak felvevő hatására rövidít, majd megáll.
A megállapításoknál nagy fontossággal bír a hátulsó lábak élénk és puha tevékenysége.
Ezek a vezetőszár gyengéd megállítása és engedése közben hangsegítséggel, vagy pálcaérintéssel szabályozhatók.
E gyakorlatok naponta a nyeregből történő idomítás előtt a ló felfogó képességéhez és vérmérsékletéhez alkalmazkodva, 10-15 percig tartanak.
Végrehajtásuk a lovarda hosszúfalainál történik, a rövid falaknál-, amelyek nem nyújtanak elég működési teret- a ló pihenve, lépésben halad.
Munka közben a ló egyenesre igazítása nagyon lényeges, mert ellenkező esetben a piaffot tisztátlan lábsorrendben sajátítja el.
Az idomító keze akárcsak a lovaglásnál, puha és könnyű. Ha felvételnél ügetésben a hátulsó lábak fokozatos tornáztatása által a piffe-szerű rövidebb ügetőlépéseket elértük, a nekilendülés ügetésben már elhagyható és a ló lépésből kezdi a leckét.
A ló idomításánál kézen gyakran alkalmazott pálcasegítség a ló egyénisége és vérmérséklete szerint a heveder mögött vagy a hátsó ízületekre adjuk. Rúgásra hajlamos lovaknál az alszárakat nem érintjük meg a pálcával.
Miután a piaffe ilyetén történő oktatása a hátulsó ízületek hajlékonyságát fokozza, a fiatal ló önntartásban is nyer és mindinkább az egyhelyben léptetéshez közeledő ügetőlépései emelkedettebbé és tagoltabbakká válnak.
Ebből fejlődik a vezetőszárak fokozottabb ütemszabályzó tevékenysége az egyhelyben végrehajtott, tagolt, gömbölyű piaffe.
Ha a ló kézen már készségesen piaffozik, úgy néhány alkalommal csupán csak a súlyviselés megszokására üljön a nyeregbe egy tétlenül viselkedő segéderő.
Az oszlopok közötti idomítás nagyfokú lovasérzéket és tapasztalatot igényel, fiatal lovasoknak nem ajánlott.
Gyakorlott iskolalovas előnyösen használhatja, miután a hátulsó ízületek meghajlítására kiválóan alkalmas.
Az oszlopok fából készülnek, kb. 2 méter magasak és a föld alatt vastartókban vannak rögzítve, egymástól mintegy 150 cm távolságra. Belső oldalukon 140 cm-től 180 cm-ig az oszlopszárak rögzítésére 10 cm-es távközökben vaskarikák vannak felszerelve.
Ezek azt a célt szolgálják, hogy a különböző magasságú lovak, magasságukban legyenek kiköthetők, továbbá, hogy a földfeletti iskolára kiszemelt lovaknál az iskolaugrások végrehajtásához szükséges térnyerés a megfelelő magasságban történő rögzítéssel megoldható legyen.
Az oszlopkötőfék az átlagosnál erősebb és bővebb kényszerkötőfék, amelynek szárai kötéllel vannak bélelve.
Az oszlopok a lovarda közepén álljanak, nehogy a ló valahol egy nem kívánt támaszt találjon és hogy az oktató azokat körbejárhassa.
A vezetőszárat tartó segédek állandóan arra figyelnek, hogy kezük puha és megérző legyen.
Az idomítási eljárás következő lépcsője az oszlopkötőfékek felszerelése és az egyik oszlopszár rögzítése.
Ezután a másik oszlopkötőfékszár is becstolásra kerül.
A ló támaszkodjék könnyen az oszlopszárakra, de sohasem rugaszkodjék neki, mert az ezáltal okozott ütközés igen erős fájdalmat okoz és örökre leveszi a ló kedvét az oszlopok közti megmozdulásról.
Ha a kézen idomítás mellőzésével tanul a ló az oszlopok között piaffozni, úgy az idomítási eljárás módosul és kényesebbé válván, az előbbinél még több szakértelmet igényel.
Heves véralkatú lovak semmi körülmények közt sem felelnek meg erre a célra. Az első megmozdulás már jutalmat érdemel.
A kéz puha és gyengéd volta ebben az esetben még fokozottabb jelentőségű. Az elülső lábak mozgása ezúttal nem képezi elbírálás tárgyát és a hátulsók oldalt mozgásánál sem kíván az oktató egynemű egyöntetűséget vagy ütemet.
Ha a ló e gyakorlatok végrehajtásánál sem előre nem törtet és főleg hátrafelé nem igyekszik, úgy felszerelve rá az oszlopkötőféket, előbb az egyik, később mindkét oszlopszíjjal az oszlopokhoz rögzíthetjük.
Minél biztosabban lép a ló oldalt, annál kevesebb oldalirányító ostor- vagy pálcasegítséget alkalmazunk, hogy az oldalmozgás a helyben egyenes irányú lépkedéssé alakuljon.
Minél szívesebben és nyugodtabban lépked a ló, annál határozottabbá válhat az ostorhasználat.
A passage vagy spanyol ügetés ugrásszerű lengésben végrehajtott, fokozottan tagolt iskolaügetés, amelynél a hátulsó lábak a fokozott hordozó erő mellett nagymérvű rugalmas lökő erőt is fejtenek ki.
A tökéletes összhangban harántellenes lépések eszményien lendületesek és rugalmasak, ütemük a piaffénál valamivel lassúbb.
Az elülső lábak alkarjai emelés közben elérik a vízszintes vonalat, a hátulsók és az előbbiek tökéletes tiszta lábsorrendi együttműködésben, ízületeikben minél jobban meghajlítva és vonalon maradva szintén emeltebben lépnek.
Minél jobban meghajlítva és minél magasabban emeli a ló a lábait és azokkal minél jobban kitart ily módon a lengésben, a levegőben,, annál szebb és hatásosabb ez a minden jármódok legdíszesebbje.
A földtől elszakadás időtartama passageban aránylag hosszú és jól megfigyelhető. A pontosan egyszerre lépő harántellenes lábpár kitartása a levegőben adja meg az erre a jármódra jellemző tagoltabb ütemet.
A lengés a lendületes ütemből származik.
Ez az ütem nemcsak mindkét lábpár mozgásánál egyforma, hanem a jármód egész tartama alatt sem változik.
Ez az állapot a hátulsó lábak hordozó és toló képességének helyes kifejlesztéséből, majd szabályozásából adódik.
Ez a ló és lovas közötti eszményien gyengéd, de állandóan meglévő összeköttetés távol áll a szár mögött léttől, amelyben a ló helyesen amelyben a ló passageolni nem is tudna.
A spanyol ügetés fokozott iramban is lovagolható, de elvileg csak rövid léptű. Amint a lovas érzi az első térnyerő, ugrásszerűen lengő lépést, a velemenésből felvesz,majd újra enged.
Az előrehajtó és felvevő- segítségek ütemes ismétlődéséből alakul ki a spanyol ügetés.
A lovas ujjai a szárakat érzéssel lazítják a felső test velemenése pillanatában, majd annak felvevő hatásakor kissé hátrább kerülve, gyengéden rányomódnak a szárakra. A lábszár a ló érzékenységi fokához mért időnkénti nyomással biztosítja a jármód fenntartását.
A velemenést mindig valamelyik hátulsó láb emelésének pillanatában, a felvételt közvetlenül földre érése előtt alkalmazzuk.
Az ütemes felvételek következtében a tart a ló a lábaival ki a levegőben.
A lovas ülése és vezetése a jármódnál különösen fontos szerepet játszik.
Csak tökéletes ülésű lovas képes a passage lovaglásához szükséges finom és ütemes segítségek adására.