Tanulási modellek a ló kiképzésében
TANULÁSI MODELLEK A LÓ KIKÉPZÉSÉBEN I.
Az állatok tanulásával foglalkozó szisztematikus kutatás viszonylag friss keletű. A kutató munka két egymástól napjainkig független tudományág keretében indult meg. Ezek: a kísérletes pszichológia és az etológia.
A viselkedés okát illetően a pszichológus és az etológus kérdései különböznek. A pszichológus a közvetlen kiváltó okokat keresi, míg az etológus a végső okokra kérdez rá (pl: a törzsfejlődés, a természetes szelekció tényezői).
Szempontunkból a pszichológus kérdései a lényegesebbek, az ő megfogalmazásuk szerint a tanulás olyan átmeneti viselkedés változás, amelyet környezeti behatás hoz létre, és nem vezethető vissza az idegrendszer érési folyamataira.
A definícióban az átmeneti változás alatt azt értjük, hogy a tanult viselkedés legfeljebb az egyed élete végéig tapasztalható, azaz utódjaira közvetlen formában nem öröklődik.
Lovaglás szempontjából a legfőbb környezeti behatás az ember és az ember alkotta környezet lesz.
A tanulás kísérleti modelljei közül a ló tanulásában a habituáció, a szenzitizáció és a klasszikus kondicionálás jól felismerhető.
A habituáció
A habituáció (megszokás) jelensége gondoskodik arról, hogy az egyed számára megkülönböztesse az új és már ismerős eseményeket. Hogyan változik meg az állat válaszkészsége, ha az ingert ismételten, minden következmény nélkül alkalmazzuk?
A vadonból befogott és ketrecbe helyezett állat napokig, hetekig látható reakcióval válaszol az emberek jelenlétére. Később a válasz nagysága csökken, illetve tökéletesen eltűnik, azaz az állat hozzászokik, habituálódik a ketrece körül sétáló emberekhez. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy az állat megtanulja, hogy a ketrecen kívülről érkező ingerek nem ártalmasak rá nézve.
Ugyan ez történik a lóval is, amikor például nyereghez szoktatjuk. Az első alkalommal, amikor nyerget helyezünk rá, vérmérsékletének, idegállapotának megfelelően „válaszol” az ingerre. A válasz az enyhe púposítástól a riadt menekülésig változhat. A nyereg rendszeres mindennapi felhelyezése mind kisebb feszültséget kelt a lóban, habituálódik a nyereg viseléséhez.
Ennek kapcsán megfogalmazhatunk egy törvényt, a habituáció mértéke az inger ismétlési gyakoriságának a függvénye, azaz minél több alkalommal nyergelünk egy lovat, annál kevésbé zaklatja fel a nyergelés folyamata.
Hasonló a folyamat az egyéb szerszámok, az ember súlyának, valamint a tereptárgyak és forgalom zajának, látványának esetében is. Ha a ló azt tapasztalja, hogy őt nem fenyegeti veszély a környezetétől, akkor nincs miért félnie attól.
Fontos, hogy a habituációt elhatároljuk az egyszerű fáradtságtól. A habició tanulási mechanizmus és nem a válaszrendszer kimerüléséről vagy az érzékszervek alkalmazkodásáról van szó.
Maradva eredeti példánknál, a nyergelni kívánt lovat „alaposan”, szinte kimerülésig hajtjuk (pl: futószáron, karámban), majd felnyergeljük, ezt ő ellenkezés nélkül tűri, amennyire tőle telik mozog a nyeregben. Ez a ló, primitív nézetek szerint nyereghez van szoktatva. A probléma ott kezdődik, ha pihenten próbáljuk nyergelni.
A semleges (habituálódott) ingerekre adott válaszcsökkenés konzerválja (kíméli) az egyed energia készletét, hatása igen hosszú lehet. Meg kell azonban jegyezni, hogy a megszokott inger sem marad teljesen hatástalan, a látható reakció megszűnését követően sem.
Egereken végzett kísérletek szerint egy egércsoport a percenként kétszer adott kellemetlen hangingerre eleinte erősen reagál, majd kb. 5-6 perc múlva a kiváltott reakció eltűnt, de a hangingert nem kapott kontrollcsoporthoz képest a mozgásuk élénkebb volt. Hasonló kísérletet lovakon végezve, a hatás jóval hosszabbnak mutatkozott. A kísérleti istállóban megszólaltatott sziréna áltagban öt napig változtatta meg a lovak alvási ciklusát.
A szenzitizáció
A szenzitizáció (érzékenyítés, érzékenyebbé válás) jelensége a következő: az egyed, ugyanannak az ingernek ismételt jelentkezésekor egyre nagyobb intenzitású, egyre gyakoribb és gyorsabb reakcióval válaszol. A szenzitizáció és habituáció hatásában két ellentétes választípus.
Az érzékenyebbé válás a központi idegrendszer érzékelő ágában végbemenő változás, melynek során valamely magatartásforma kiváltásához szükséges inger küszöbértéke csökken. Az egyed az első reakció eredményeképpen magasabb fokú „figyelmi állapotba” kerül.
A szenzitizáció, mint tanulási modell, az egyed számára valamely kiváló inger, rövid időn belül várható inger ismétlődését jelzi.
Ha a földigilisztát éppen csak megcsípte valami, de a gilisztának gyors meneküléssel sikerült a támadást megúsznia, az ezt közvetlenül követő időben adott, sokkal kisebb ingerekre, ugyanolyan intenzív meneküléssel fog reagálni.
Hasonló megfigyelést tehetünk lovainknál is, ha a fiatal ló számára ismeretlen zablát a szájába helyezzük. A fiatal ló óhatatlanul „megakad” néhányszor a zablán (akár futószárazás közben is), a megakadás mértékétől függően a kellemetlenségtől a fájdalomig terjedő érzés a számára. Az ezen az élményen átesett lovak átmenetileg jobban tisztelik a zablát. Természetesen egyszeri alkalommal nem tanulja meg egy életre a zabla tiszteletét, de folyamatosan a zabla egyre kisebb nyomására, elfogadja annak hatását.
Az érzékenyebbé válás képessége lehetővé teszi az állat számára, hogy környezetének bizonyos szabályait birtokolja, anélkül, hogy ehhez memóriájában kellene rögzítenie, mely inger társul kellemes, melyik kellemetlen eseménnyel.
A szenzitizáció a sokkal fejlettebb társításos tanulás előképe.
Az asszociáció
A társításos (asszociációs) tanulási forma a szoktatási szakasz után a ló kiképzésének leggyakoribb tanítási formája.
Az asszociációk élettani háttere a központi idegrendszer jeltovábbító rendszerében keletkező kapcsolódási pontok létrejöttében áll.
I.P. Pavlov híres kutyakísérleteiben megszólaltatott egy csengőt vagy felvillantott egy lámpát. Ezek az ingerek a kutyák (nyálelválasztása) szempontjából közömbösek. A közömbös inger után azonban valamilyen, az állatokra valós hatással bíró ingert, táplálékot adott. Néhány ismétlés után az eddig semleges inger hatására is megindult a nyálelválasztás.
A kísérletet a következőképp értelmezhetjük, a lámpa villanás vagy a csengőszó bizonyos számú ismétlése után jelzi az utána következő feltétlen ingert. A feltétlen inger (táplálék) olyan inger, amely veleszületetten reflexet vált ki az állatból, ezeket a reflexeket feltétlen reflexeknek(pl: nyálelválasztás) nevezzük.
Amikor feltétlen ingert a semleges (közömbös) inger jelezni képes és a nyálelválasztást már a közömbös inger maga is kiváltja, létrejött feltételes (vagy kondicionált) reflex. A feltételes reflex kialakulásával a közömbös inger előlép feltételes ingerré. A feltételes inger létrejöttének „feltétele” az eredetileg semleges inger társítása a feltétlen ingerhez.
A tanulásnak ez a típusát Pavlov féle, vagy klasszikus S típusú kondicionálásnak is nevezik. Az így kiváltott viselkedést válaszoló viselkedésnek nevezzük. ( „S” megjelöléssel illetik, mert általa „csak egy új inger” társult a tanulás más típusát, ahol maga az állat viselkedése adja a megerősítést „R” típusúnak jelölik.)
Foglaljuk össze az eddig leírtakat a következő ábrában.
Foglaljuk össze a feltételes reflex kialakításának szabályait:
- Ahhoz, hogy a semleges ingerekből feltételes ingert szelektálhassunk, olyan semleges ingert kell választanunk, amelyeknek jeltovábbító útja (idegpálya) a központi idegrendszerben „közel kerül egymáshoz”, alkalmas arra, hogy a két pályán érkező időben összefüggő jeleket összekapcsolja.
Ebből a szabályból adódik, hogy a nem a központi idegrendszer által szabályozott reflexekre a kondicionálás eredménytelen. Például a gerincvelői reflexpályájú térdreflexre nem építhető feltételes reflex.
- A semleges – feltételes inger és a feltétlen inger egy időben vagy rövid időn belül kövesse egymást.
- A feltétlen reflex épült feltételes reflexet folyamatosan meg kell erősíteni, új idegi kapcsolatot edzeni kell.
A megerősítés nem más mint maga a feltétlen inger, aminek bekövetkezését jelezte a feltételes inger. A feltétlen ingerek a kiképzés során a külvilágból származnak, aminek része a lovon ülő vagy a futószáras kör közepén álló ember is. A feltétlen ingerek a ló szemszögéből két nagy csoportra oszthatók, a kellemes ingerek (jutalom) és a kellemetlen, büntető ingerek. A jutalmakat és a büntetéseket a fejezet végén foglaljuk össze.
Nézzünk egy példát a feltételes inger kiépítésének menetére a lókiképzés során.
A hátasló kiképzésének egyik fő célja a csizmák által való előre hajthatóság elérése. A csizma nyomásra való előre haladás a lóval nem veleszületett tulajdonság, ez mindenki számára világos, aki már részt vett nyers lovak belovaglásában. A nyers csikó számára a csizma nyomása teljesen közömbös, ahhoz, hogy mégis meginduljon előre a csizmák fokozott nyomását, majd a csizmával való ütögetést, végül a csizma mögött történő határozott pálcázást alkalmazzuk. A ló egyéni ingerküszöbétől függően lehet, hogy már a pálcázás előtt megindulhat valamerre. A fájdalomérzékelésnél már leírtuk, hogy a jól körülhatárolható fájdalomra (feltétlen inger) az állatok kitérő, menekülő viselkedéssel válaszolnak. A lovas csizmája mindkét oldalon hat, a hátralépés a ló számára (különösen a megbolygatott egyensúlyú ló számára) igen kényelmetlen feladat, így vérmérséklettől függően megindul valamerre előre, a legritkább esetben egyenes vonalon. A csizmára való előre ható engedelmesség fokozatosan alakítható ki, a gyakorlatban a fenti módszert vezető lóval (lovakkal) ötvözve alkalmazzuk, hogy a ló számára minél kisebb stresszt okozzunk. Igen helyénvaló már a futószárazás során a ló számára „társított” hangjegyek alkalmazása (csettegés).
A kiképzett lovak esetében a csizma tisztelete szintén ezekkel a módszerekkel javítható, erősíthető.
Összefoglalva: az asszociációs tanulás, az S típusú kondicionálás, tipikus jeltanulás, melynek során az egyed a számára eddig semleges jelekből szelektál egy ingert, amelyet társít egy öröklötten feltétlen reflexet kiváltó ingerrel.
A lovaglás során, az ember részéről a ló számára felajánlott jelek a lovas befolyásai és segítségei (lásd később). Annak érdekében, hogy a lovával a jeleket megtanítsa, megértesse, a reflexek kiépítésénél, a helyest a helytelentől elhatárolja a reflexek kiépítése során jutalmazást és büntetést alkalmazza.
TANULÁSI MODELLEK A LÓ KIKÉPZÉSÉBEN II.
A következőkben röviden összefoglaljuk, hogy mit tekint a ló jutalomnak illetve büntetésnek.
A jutalmazás
A ló jutalmazására egy sor lehetőség kínálkozik, a kedveskedéstől egészen valami finom falat átnyújtásáig sokrétű az út amivel a ló bizalmát megnyerjük, a számunkra hasznos viselkedésmódot jutalmazzuk.
A közös munkában egy bizonyos határon túl olyan pontra juthatunk, amikor lovunk a jutalom tudomásulvételén túl igyekszik a lovas megelégedettségét is kiérdemelni. Egyes viselkedéskutatók szerint – megfordítva az előző állítást – a lónak örömöt jelent valamely mozgás kivitelezése. Példaként említhetjük egy „jól sikerült” ugrás után a nyak rázását, bakolást.
A jutalmazás – ha azt akarjuk, hogy értéke legyen – csak nevelési célzatú lehet. Sajnos gyakran tapasztalható, hogy a lovasok gyakran fenyítik, de ritkán vagy sohasem jutalmazzák a lovaikat, azok teljesítményét, fejlődését természetesnek tartják, ez nagy hiba.
A jutalmazás legegyszerűbb formája a veregetés és a meleghangú dicséret (magyarázata az Érzékszervek c. fejezetben). Gyakorlati tanácsként megjegyezhetjük, hogy az egyoldali csizma segítségek alkalmazásával végrehajtott gyakorlatok eredményes elvégzése esetén az oldalt léptető csizma helyett is célszerű megveregetni, egyébként a nyakon és a nyereg mögött a bordatájékon szokás nyeregből megpaskolni a lovat (ezek a legkönnyebben elérhetők).
Ugyancsak jó hatással van a lóra, ha egy jól sikerült gyakorlat után hosszú száron lépésbe vesszük. A ló, a lovasnak ezt a gesztusát – átmeneti munkaszünet – hamar dicséretnek érzi és legközelebb igyekszik ezt a kitüntetést megint kiérdemelni.
Ha jól sikerült gyakorlat után azonnal zabot, cukrot, almát adunk az szintén dicséretnek számít.
A jutalmazás módjának a ló egyéniségéhez kell igazodnia. A nagyon érzékeny szelíd lovak számára már a simogatás is elégséges. Az „anyagiasabbak” szívesebben veszik a fogyasztható jutalmat, mint a kedveskedést.
Összefoglalva: a jutalmazásnak – a módster a lovas, lókiképző találékonyságára van bízva – a ló egyéniségére szabottnak kell lennie.
A büntetés
A ló büntetése a legvitatottabb fejezete a lovaglás történetének, e tekintetben hosszú utat, néha tévutat járt be a lovaglás. Az ókorban, a görögök szereteten és pszichológiai módszereken alapuló kiképzését a középkorban a ló minden eszközzel való leigázása váltotta fel, mígnem néhány kiváló lovaglótanár ismét „felfedezte” és tökéletesítette az ókori módszert.
Elvitathatatlan azonban a büntetés nevelő jelentősége, ha az ember nem akar megelégedni egy neveletlen lóval, amely soha nem fog elérni említésre méltó kiképzettségi fokot. Az ilyen ló nem a lovas küzdőtársa, hanem küzdésének tárgya lesz.
Soha nem szabad azonban a büntetést a segítségek fölé helyezni. Idézzük Padhajsky tábornokot, aki így fogalmazott: „Egy lovas annál gorombább a lóval, minél nagyobb a személyes becsvágya és minél kisebb a tudása.”
De az erőszak erőszakot szül (lásd a Lóval való bánásmód c. fejezet). Minden büntetés előtt a lovasnak három alapvető kérdést kell tisztáznia magában:
- Okvetlen szükség van-e a büntetésre?
Kétes esetben jobb lemondani a büntetésről, mint azt igazságtalanul kiszabni!
Minden büntetés kiszabása előtt a lovasnak át kell gondolnia: vajon a ló tényleg az engedelmességet tagadja meg, vagy egyszerűen nem érti a feladatot, esetleg nincs abban a helyzetben (testhelyzet, fejlettség, erőállapot), hogy teljesíteni tudja. A feladat nem értése, a tehetetlen helyzet kizárja a büntetést.
Az igazságtalan, meg nem értett büntetés könnyen makacssághoz vezet, ilyenkor a ló erejének tudatára ébred és erővel legyőzni őket igen nehéz, ha nem lehetetlen.
- Milyen büntetést és milyen mértékben alkalmazzunk?
A büntetés mértékének – akár a jutalomnak – egyedre kiszabottnak kell lennie, ismerve az adott ló temperamentumát, érzékenységét, „értelmességét”, kiképzettségi fokát. Csak ezeknek a tényezőknek egyidejű összevetésével dönthetünk a megfelelő büntetésről. Közömbös, lustaságra hajló lovakat alaposabban, a tüzes, „szorgalmas” lovakat enyhébben kell fenyíteni.
A jól kiszabott büntetés előremozdítja a kiképzést, a túlzott inkább visszavezeti azt!
Milyen eszközökkel büntethetünk. Tulajdonképpen minden lovas által használt befolyásfenyítésig fokozható. Az előremenésben beállt problémákat a csizma segítség fokozásával, szükség esetén a sarkantyú és a pálca használatával korrigálhatjuk, azonban okvetlenül meg kell említeni, hogy a stabil ülést büntetés közben ne adjuk fel, hiszen annak végeztével nem tudunk visszaállni a segítségre és így semmi értelme nem volt a fenyítésnek, formálisan a „ló győzött”.
Amennyiben sarkantyút viselünk és büntetésként alkalmazni kívánjuk, azt közvetlen a heveder mögötti rövid lökéssel tegyük és úgy üljünk, mint erős combsegítségnél.
Ha a ló rúg a sarkantyúra, úgy a büntetést ismételjük meg, mindaddig, amíg a ló a fenyítést el nem fogadja. Amint az elfogadja, azonnal be kell szüntetni. A sarkantyú semmiképp sem okozhat sebet a lovon.
A lovaglópálca használatával – akárcsak a sarkantyúnál – elmosódik a határ a segítség és a fenyítés között. Egy testhez érintett vagy gyengéden ütögető, figyelemfelkeltő pálca még segítség, egy rövid ütés már büntetésnek számít. A pálcával való büntetésnél azon a helyen érintjük a lovat, ahova a segítséget is adtuk volna, a pálca a csizmát egyértelműsíti a ló számára, így semmiképp sem ütünk a fejére. Kivételes esetekben a vállon is pálcázhatunk.
Különösen nagy súlyú neveletlenség miatt történő fenyítésnél egy nagy ütést mérjük csizmánk mögé, többet nem. Ez esetben tartsuk szem előtt a szabályt, a fél megoldás mindig hatástalan, ezért egy (!) nagy és nem két kicsi ütés.
Ritán használandó büntetés a szár egyoldali erős megrántása, csak akkor alkalmazható, ha a ló helyesen adott félfelvételeinkre nem reagál és nekifeszül a szárnak, megpróbál eliramodni, kivonva magát hatásunk alól.
A szár rángatása, az ún. „Arett” mindig meggondolandó, hiszen könnyen megzavarhat egy igen hasznos folyamatot, a támaszkodás elfogadását. Fiatal lovakra különösen ártalmas lehet.
A ló durvább hátraléptetése, mint büntetés, hasznos lehet a száron lógó ló számára, de ezt nem szabad hosszan csinálni, mivel a hátulsó végtagban fájdalmat okozhat, ami ellenkezésre készteti a lovat.
Végezetül rendreutasításként fogja fel a ló a hangos beszédet is.
Minden büntetés módnál alapelv, hogy amint a büntetés elérte célját, azt azonnal be kell szüntetni és egy vele együttjáró dicsérettel meg kell erősíteni a ló bizalmát.
Hangsúlyozni kell, hogy a büntetést következetesen kell alkalmazni, soha nem rossz hangulatból vagy dühből.
- Mikor büntessünk?
A büntetésnek közvetlenül a büntetést kiváltó ok után kell következtetnie. Ha akkor nem történt meg, úgy mondjunk le róla, mert az elmaradt büntetés nem okoz annyi bajt, mint az indokolatlan.
Összefoglalva, a lovas értelemmel és befolyásaival kerüljön fölénybe lovával szemben és ne erőszakkal, hanem gondolkozva hajtassa végre akaratát.