A lovak háziasításnak háttere, következménye
A ló eredeti életformáját tekintve (mint a legtöbb növényevõ) zsákmányállat, és ez meghatározta a faj evolúciós fejlõdését, anatómiailag és pszichológiailag is e szerint alakult, szelektálódott az állomány. Mivel a lovaknak meg kellett védeniük magukat a ragadozóktól, csoportokba szervezõdtek, és ezeken belül különbözõ szociális magatartásformák alakultak ki. A szervezett mûködést lineáris rangsor biztosította, minden egyed a maga pozíciójának megfelelõen viselkedett. A csoport nagy elõnye a „munkamegosztás”: nem kellett minden lónak egyfolytában a környezetét lesnie támadástól félve, néhány egyed (általában az idõsebbek) figyelt, a többi nyugodtan táplálkozhatott, pihenhetett, stb.
Élelemszerzés céljából nagy területeket kellett bejárniuk az egyes csoportoknak (a kutatások szerint az egy-egy csoport által uralt terület vagy „revier” mérete elérhette a 78 km2-t is – Schrenk, 1990), ehhez jól fejlett csontozatra és izomzatra, illetve az ezt kiszolgáló, sok mozgáshoz edzõdött légzõszervre és keringési rendszerre volt szükség. A természetes szelekció révén folyamatosan javult az állatok felépítése, fizikai képessége (mindig a jobbak maradtak meg, õk tudtak szaporodni), illetve erõsödött bennük a szociális hajlam. A csoport mûködését biztosító magatartásformák egy része öröklõdõ ösztön, a többit az idõsebbektõl látva vagy saját tapasztalataikon okulva tanulták meg a fiatal csikók.
A háziasított ló élete vadon élõ társaiéhoz képest jelentõsen megváltozott. A természetes módon legelõn tartott vagy vadon élõ lovak akár napi 16 órát is eltöltenek a táplálkozással, mire felveszik a megfelelõ mennyiségû tápanyagot, ehhez képest a koncentrált takarmányon tartott ló lényegesen hamarabb „végez”. Amíg a ló, mint haszonállat, egész nap munkát végzett, ez nem is volt gond, de a ma tartott lovak jó része nincs ennyire lefoglalva, az így felszabaduló idõ pedig az unalomûzõ rossz szokások kialakulásának kedvez.
A hobbiból tartott lovak többsége kevés munkát végez, napjait a boxban vagy karámban tölti. Az olyan lovardákban, ahol az állomány összetétele állandó, ki lehet alakítani együtt karámozható csoportokat, így a lovak élhetnek „társadalmi életet”, de állandóan változó állománynál balesetvédelmi és egészségügyi szempontok miatt ez nem lehetséges. Az ilyen helyeken arra kell törekedni, hogy ha nem is érhetnek egymáshoz az állatok, legalább lássák egymást, hiszen a szociális viselkedés gyakorlásának hiánya feszültségeket okozhat, agresszív viselkedést válthat ki az állatból.
A ló életmódjának ezen változásai, a mozgástér korlátozása, a foglalkoztatás hiányából eredõ levezetetlen energia és feszültség, és nem utolsó sorban a helytelen tartás és bánásmód különbözõ rossz szokások kialakulásához vezethet. A rossz szokásokra való hajlamot poligénes öröklõdésûnek tartják, de kialakulásában szerepet játszik a társaktól (fõleg az anyától) való eltanulás is. (Hecker, 1992)
A legjellemzõbb, általában unalomból kialakuló rossz szokások az úgynevezett karórágás és a levegõnyelés, illetve a kettõ kombinációja. A karórágó ló valamilyen tárgyra (etetõ, boksz szélére, karámfára) feltámasztja a felsõ állkapcsát, nyakát elõrenyújtja, torkát kiöblösíti, és lenyeli a levegõt. Egyes lovak ezt eltérõ módon, fejüket elõre lengetve, szájukkal tátogva teszik meg ugyanezt. Ez a szokás komoly egészségügyi problémák forrása lehet: a levegõ megtölti az állat gyomrát, így kevesebbet eszik, ez kondícióromláshoz vezet, súlyos esetben kólika elõidézõje is lehet. Szintén unalom, illetve túlfûtöttség lehet az okozója a szitálásnak (a ló hol egyik, hol másik elülsõ lábára nehezedik, oldalra himbálja magát) és a dobogásnak („istállójárás”). Ezeket a rossz szokásokat megelõzni rendszeres, elegendõ munkával, lehetõség szerint sok társas karámozással, legeltetéssel lehet. Ha egy lónál megjelenik valamelyik probléma, még csírájában el kell fojtani, mert ha már rászokik, leszoktatni nagyon nehéz.
A rossz tapasztalatok vagy a nem megfelelõ bánásmód szintén sok magatartásbeli probléma elõidézõje lehet. Ha egy ló dominanciát mutat az emberrel szemben, az komoly balesetveszélyt jelent a lovas vagy a gondozó számára. Fõleg a csikókori nevelés során szerzett tapasztalatok döntõek ebbõl a szempontból, fontos a határozottság és a szigorú következetesség. A csikó a szociális viselkedésformákat a vele együtt élõ egyedektõl tanulja el, környezetébõl „lesi el” a mintát, és ez meghatározó lesz további élete során.
Túlzott agresszív viselkedést a lovak egymással szemben is mutathatnak, ennek leggyakoribb oka a társas kapcsolatok gyakorlásának hiánya. Ha ez már csikókorban elõkerül, a ló késõbbi viselkedését is elõrevetíti. Sajnos a probléma önmagát generálja: egy fajtársaival agresszív lovat nem fognak összeszoktatni más lovakkal, így nem fogja tudni megtanulni a megfelelõ szociális magatartást.
Szintén embert veszélyeztetõ rossz szokás a harapósság, rúgás, vágás. E tulajdonságok hajlama öröklõdik, de kiváltó inger (pl. rossz tapasztalat) hiányában nem jelennek meg.
Az ijedõsség visszavezethetõ idegrendszeri terheltségre (ezáltal öröklõdik), de gyakran valamelyik érzékszerv (általában a szem) gyengesége okozza. Van, hogy csak bizonyos helyzetektõl fél a ló (pl. kötõfékszaggatás – lekötéstõl való félelem), ezekben az esetekben fokozatosan hozzá lehet szoktatni a lovat a félelmet kiváltó ingerhez.
Rossz tapasztalat (kemény bánásmód) vagy túlérzékeny száj vezethet a fej féltéséhez, ágaskodáshoz, sõt, gyakran az elragadás hátterében is ez áll. Ezek szintén következetességgel és óvatossággal ke