A kengyel története
Némi megdöbbenéssel értesülünk, hogy az ókori Görögország és Róma lovasai nem éltek kengyellel. Ha csatába lóháton rontottak, combjukkal szorították, és remélték a legjobbakat. Sem Nagy Sándor, sem Julius Caesar nem élvezhette azt a biztonságot, amelyet a kengyel nyújt a lovasnak. Így még bámulatosabb, hogy Nagy Sándor lovassága összesen kétmillió négyzetmérföldet hódított meg a világból. A régi görögök lovaglására rávilágítanak Xenophón írásai, amelyekben egyebek közt ezt tanácsolja a lovasnak: "…üljön peckesen, lábát szétvetve, mert így a combja jobban szorít, egyenes ültéből pedig a dárdáját… nagyobb erővel veti". A comb szorításából következik, hogy nyereg és kengyel híján igen jó formában és nagy hozzáértéssel kellett küzdenie, hogy a ló hátán megmaradhasson a csatában. Mozgásának lehetőségei erősen korlátozottak voltak. Lóra pattanni, majd leugrani sem volt oly egyszerű. Megérteni bajos, hogy az ókor sok ezer lovasa közt nem akadt egy találékony szellem, aki bőrből ülőkét s hozzá hágcsót tákolt volna lova hátára. Talán éppen a katonai nevelés szigorúsága állta útját a találékonyságnak, és kényszerítette arra a régi görögöket és rómaiakat, hogy az ismert világot kínos kényelmetlenség árán hajtsák igájuk alá.
Akkor mégis ki találta fel a kengyelt? Orosz szakértők úgy vélik, hogy a görögöktől északra élő szittyák kiváló lovasai. Tárgyaikon valóban mintha kengyellel felszerszámozott lovakat lehetne látni, bár nem valami világosan. Ráadásul Nagy Sándor lovakat szerzett tőlük, azért hihetetlen, hogy találmányuknak is hasznát ne vette volna. Alighanem másutt kell keresnünk. Távolabb keletre, forróbb égalján, ahol mezítláb lovagolnak, ott már Kr. e. 200 táján megjelennek olyan kötélhurkok, amelyekbe a lovas a nagylábujját illeszti bele a lóra szállás megkönnyítésére. Ezt a nagyujjkengyelt Indiában találták föl – úgy tetszik tehát, hogy az ottani civilizációnak köszönhetjük a kengyel egyszerű, de nagy jelentőségű találmányát. S az először Ázsiában terjedt el, úgy jutott a hidegebb égövbe, ahol a lovasok súlyos csizmát viseltek, hogy lábukat melegen tartsák. S a lábbeli tette szükségessé, hogy a nagylábujjas kengyelt talpallóvá nagyítsák. A kengyel ebben az új, tökéletesített formájában annyi biztonságot és egyensúlyt adott a lovasnak, hogy forgathatta a fegyvert mindkét kezével.Korábban, ha dárdát vagy lándzsát vetett, combjával szorítania kellett a ló hátát, fél kezével pedig kapaszkodni a sörényébe. Nos, ezentúl nyilazhatott, pusztíthatta szerencsétlen ellenfeleit mindkét kezével. E nagy találmány birtokában az Attila vezette ázsiai hordák elárasztották a Nyugatot, és fürge lovaikon megmaradva ölhették az ellenük szegülőket rakásra. Egy hadtörténész megítélése szerint a kengyel volt "a hadviselés fejlődésében a legjelentősebb lépés a lovak szelídítésétől a puskapor feltalálásáig".
A Krisztus utáni nyolcadik századra már élnek is a kengyellel Európa-szerte, és a nyugati lovaglás stílusa merőben megváltozik. A tökéletesedő nyeregben és a lábtámasztékkal minden lovas biztonságban érezhette magát annyira, hogy viselhetett akár nehéz vértet, nyeregbe szállt a lovasok korosabbja vagy kövérebbje is. A lovaglás már nem volt az ifjú atléták kiváltsága. Lovagolhatott öreg és fiatal egyaránt, két kezének szinte teljes mozgási szabadságában.