A korrida lova

A mítosz szerint ezeket a lovakat a szél nemzette, annyira gyorsak.
A korrida lova, amelyet gyakran a szoborszerű szépség legtökéletesebb példájának tekintenek, a "nemesség" fogalmának élő képmása.
Ruganyos, erős, bátor, kezes, kiegyensúlyozott -jellemzésére alig találunk jelzőket.
Figyelem, ennek a gyakorlott táncosnak semmi köze a pikador nehéz testű, tetőtől talpig páncélba bújtatott hatásához, amelynek csupán annyi a feladat, hogy magára vonja a bika támadását, amikor abba beledöfik a pikát.
A spaynol ló egészen más, ő  a rejon, a lovas korrida hőse.
Ő az elérhetetlen méhecske, amely állandóan pörög-forog. ingerelve a sötét, hatalmas bikát.
Karthauzi, Luzitán, Alter-real, Zapatero, Spanyol telivér- megannyi néven nevezik ezt az egydülálló lófajtát, azoknak a spanyol méneknek az egyenes ági leszármazottját, amelyekről az európai arisztokrácia álmodozott a reneszánsz idején.
A spanyol méne, amely minden európai királyi udvar dísze volt, oly nagy becsben állt, hogy csaknem minden lófajta nemesítésére alkalmazták.
Megjelenése, eleganciája a korabeli lovasakadémiák dicsőségét hirdette.
A rómaiak már évszázadokkal korábban himnuszakat zengtek erről az ügyes,könnyen irányítható harci ménről, amelyet páratlannak tartottak.
Immár kétezer éve, hogy ez a spanyol  előkelőség izgalomban tartja mindazokat, akik munka közben láthatták, nem is beszélve  a kiváltságosokról, akik meglovagolhatták.
Azt mondják, hogy egy ilyan lóért egy egész birtokot kapott a tulajdonosa.
Ez azt jelenti, hogy érétke felbecsülhetetlen.
A Luzitán és Andalúz lovat sokáig ugyanabban a méneskönyvben tartották számon.
Ma már megkülönböztetik egymástól a két fajtát, de mégis sokféle közös jellegzetességet őriznke mind viselkedésükben, mind a meleg és száraz éghajlathoz alkalmazkodott küllemükben:patájuk kemény, szőrük finom, sörényük és farkuk sűrű és tömött.
A lovas bikaviadalnak a 18. században leáldozott a napja.
A gyalogos korridával ellentétben-ahol a nép egyszerű gyermekei tündököltek-a rejo(rehon) a nemesek időtöltése volt.
Ami a háború "művészetét" illeti, az igencsak sokat változott.
Már nem a régi képességeket várták el  a harci ménektől.
Véget ért a nagy hódítások kora, amikor a spanyol lovagok elkápráztatták ellenségeiket a lovaik tudásával: vágtából állj, zárt álljból ügetés, félpiruettek és természetesen a spanyol lépés.
Ennél a lépésnél a ló magasra emelt alkarja meteremtette a hajdani ellenségét, és elbűvöli a mai nézőt.
Ezek a mutatványok, amelyek a spanyol fajta páratlan hajlékonyságát tanúsítják, felülmúlhatatlan fölényt biztosítottak a csatában vagy párbajban.
Amint a rejon kiment a divatból, a Luzitán és Andalúz lónak is bealkonyult.
A kegyelemdöfést két közvetlne vetélytárs előretörése jelntette: a futtatás és a lóversenyzés iránt Európa-szerte növekvő rajongás  az angol telivért és félvért állította a nemzetközi érdeklődés homlokterébe.
Ám a lovas korrida újraéledt 1925-ben.
Irányváltás vágta közben, váratlan fordulások, piruett a hátsó lábakon, hirtelen megállás és robbanékony nekiiramodás- az ibériai ló az egyetlen fajta, mely bármit megengedhet magának a bikával szemben.
Az egyetlen lófajta, amelyben van elég bátorság, hogy dacoljon az áldozattal az aréna szűk porondján.
A korrida mítosz, mely arról szól, hogy a könyned kecsesség győzedelmeskedik a nyers erő fölött.
A korrida szigorú szabályai szerint a bika soha nem érintheti meg a lovat; ritkán persze előfordul, hogy az előbbi feldühödve fittyet hány az előírásokra, és nekiront a lónak, borotvaéles szarvaut előreszegezve.
Egyébként a rejon legjobb lovai, amelyeket évszázadok során tenyésztettek ki, született bikaszakértők, tudják, hogyan helyezkedjenek, hogyan kjátszanak a hatalmas, megvadult szörnyeteggel, amelynek a súlya meghaladja az egy tonnát.

A nemes, tüzes, bátor mégis kezes Luzitán ló a kecsesség és elegancia mintaképe.

 Az andalúz maga a tökéletes ló.
A klasszikus magasiskola nagyra értékeli, mertz hajlékony, könnyen idomítható és kezes; emellett kiválóan teljesít filmforgatásokon is.