A ló kiképzésének rendszere
A ló kiképzésének rendszere
A kiképzés célja a kellemesen mozgó, engedelmes, készséges, teljesítő képes és ügyes ló. Ez a feladat szoktatás és a ló rendszeres „tornáztatása” útján érhető el, ami fenntartja, javítja és adott helyzetben használhatóvá teszi a ló természetes adottságait, illetve kiküszöbölheti a számunkra kedvezőtleneket.
A kiképzés folyamata három fő szakaszra és további hat egymástól függő részre tagolható a következőképpen:
15. ábra A kiképzés skálája
A szakaszok egymásba való átnyúlását a részek sorrendjét a természetes szükségszerűség adja. Egy-egy pont előfeltétele a következő teljesíthetőségének, de egyik sem lehet kizárólagos célja a kiképzés valamelyik szakaszának. Az ábrán vázolt összefüggéseket a kiképzés skálájának szokás nevezni.
A szoktatási szakasz
A ló kiképzésére legtöbbször nem ott kerül sor, ahol az felnőtt.
A fiatal ló számára időt kell hagyni, hogy az új környezethez hozzászokjon (lásd habituáció). A kiképzőnek türelemmel és együttérzéssel kell hozzáfogni a munkához, messzemenően szem előtt tartva „A lóval való bánás” c. fejezetben foglaltakat.
A ló felszereléseit célszerű a már megszokott, elfogadott istálló környezetében megismertetni, engedjük, hogy a tárgyakat megszagolja, megvizsgálja.
A kantár vagy kapicán felhelyezését óvatosan mindenféle kellemetlenség kerülésével kell végezni, füleken át kell emelni.
A nyerget, ha mód van rá, puha talajon, tágas helyen helyezzük fel az első néhány alkalommal. Még az előzetes emberhez szoktatás, a felszerelések „bemutatása” esetében is előfordulnak menekülési reakciók, szabadulást célzó ugrások, amelyek zárt helyen emberre, lóra egyaránt veszélyesek. Az első nyergelést felétlenül segítővel közösen kell végezni, nem egyedül. A segítő a nyergelés közben a lovat kantáron vagy kapicán száron tarja, célszerű futószár csatolása, hogy a lovat menekülése esetén is fékezni tudjuk.
Az a ló, amelynek a felszereléshez szoktatás során sikerült kitörnie, illetve erős kellemetlen hatás érte, hosszú ideig nehezen szerszámozható maradhat, ezért igyekezzünk ezt a munkát pontosan, szakszerűen, átgondoltan végezni.
A szoktatási szakasz elején, a lovat, mivel a ló felülést még nem tűri, arra fizikailag és pszichésen is alkalmatlan, futószáron képezzük.
A futószárazás a ló képzésének az a módja, amikor a ló a gyalogos kiképzője körül, egy hosszú „futó” szár végén mozog. Annak ellenére, hogy sok lovas elsősorban a könnyű munka egyik fajtájának vagy egy „jó kedvű” ló munka előtti jártatásának tekinti, helyesen végezve a kiképzés szerves része.
A futószárazás a ló kiképzője és lovasa számára ugyanolyan körültekintéssel tanulandó, mint a lovaglás egyéb elemei (ülés, segítségek, stb).
A futószárazás céljáról, helyéről, felszereléséről és technikájáról később bővebben szólunk.
A futószárazással előkészített ló, amikor képes nyugodt, elengedett és ütemes mozgásra, elérte azt a szintet, hogy ráülhetünk.
A lovas felüléséhez, leszállásához szoktatás előkészítésének tekinthető a napi ápolás során a hát végigsimítása, megveregetése, esetleg a felsőtesttel a marja fölé hajolni. Előfordul, hogy lóra ülés előtt a ló hátának terhelésére kb 45-50 kg-os homokzsákkal (speciálisan kialakított!) futószárazunk.
Az első lóra-üléseket mindig a legnagyobb nyugalommal és türelemmel, a ló előzetes lemozgatása után végezzük. A legalkalmasabb a feladatra, a nem túl nagy súlyú, simulékony ülésre képes lovas.
A lovon ülés idejét fokozatosan növeljük, általában futószáron kezdjük, majd már kiképzett idősebb, nyugodt lovak társaságában (vezető ló) folytatjuk.
A szoktatási szakasz célja a felszereléshez és a lovas súlyához való alkalmazkodáson túl az ütemes, elengedett mozgás elsajátítása nyereg alatt. Ez a lótól bizonyos erőnléti fejlődést is igényel, ezért nem megy egyik napról a másikra, eléréséhez az egyedtől függően változó időre van szükség (általában hetekben mérhető).
Az ütem
Az ütem, mint arra már a jármódok tárgyalása során utaltunk, nem más, mint a patadobbanások időrendje, ritmusa. Mindkét kifejezés, akárcsak a zenében, illetve a táncban, általános szabályosságot jelent.
Az ütemmel (ütemességgel) szemben támasztott követelmény az egyenletesség, tehát a patadobbanások az adott jármódra jellemző sorrendben, egyenletes időközönként kövesség egymást.
Második követelmény az, hogy „helyes” legyen. Helyesnek tekinthető az ütemesség, ha a ló egyenesen, lábingahosszának megfelelően, élénken lép. Ha a ló ennél gyorsabban lépked, járását „gurulónak”, ha pedig lassabban, „vontatottnak” mondjuk.
A lovas súlya megzavarja a ló természetes egyensúlyi állapotát (lásd statika). A lovassal terhelt ló súlypontja valamivel feljebb és kicsit előrébb kerül a természeteshez képest. A változás nem túl nagy egyik irányban sem, hiszen a ló tömege kb. hétszer akkora, mint a lovasé, de épp elég ahhoz, hogy a lónak „dolgoznia” kelljen az egyensúly visszanyeréséért. Amíg egyensúlyát nem nyeri vissza, az ütemesség sem valósulhat meg, hiszen, hogy egyensúlyban maradjon, ingadozni fog a visszatartás és az elrohanás között és minduntalan lovasának támogató szabályozásra szorul.
Az elengedettség
A lovaglás szempontjából az ütemes mozgás csak akkor helyes, ha a lengő hát útján történik, az izomzat tehát nemcsak lazított, hanem elernyedten, aktívan együttműködik és leng.
Az ízületek egyenletesen hajoljanak és nyúljanak, a ló egész belsőjével határozott együttműködést fejtsen ki. Az együttműködésre való belső készség nélkül nincs lovaglási értelemben vett igazi elengedettség.
Az elengedettség szemmel látható jelei a lovaknál:
- a ló elégedett „arckifejezése” (szem-, füljáték),
- hordott, a mozgással együttlengő farok (lásd lépés-nél),
- ütemesen együttlengő hát, amely ülteti a lovast,
- csukottan tevékeny, a zablát rágó habos száj,
- megelégedett „prüszkölés” annak jeléül, hogy a ló a pszichés feszültségtől mentes,
- a ló mindhárom jármódban helyes ütemességgel halad,
- a lovas segítségeit elfogadja, úgy mondjuk, hogy „hajtatja magát”.
(A nyak izmainak elengedettsége által a fültő alatti nyálmirigyek kivezető járatai megnyílnak, ezáltal nyálfolyás keletkezik, ami a rágó- és nyelőreflexek által az ajkak szélén habot idéz elő.)
Összefoglalva, az elégedettség a helyes ütemességnek, a ló testének fizikai (izmok) és pszichikai (idegrendszeri) feszültségtől való teljes mentességének és az együttműködő készségének egyidejű megvalósítása.
A tolóerő kifejlesztésének szakasza
Itt már kezdetét veszi a szűkebben értelmezett kiképzés, a lovaglás.
Amennyiben a ló elérte, hogy önmagát és a lovas súlyát ütemesen, elengedetten képes hordani mindhárom jármódban (főként lépésben és ügetésben), fokozatosan áttérhetünk a célzott aktív kiképzésre.
A támaszkodás
A skála első két pontjával szoros kapcsolatban van az állandó biztos támaszkodás. Ez adja a ló biztonságérzetét ahhoz, hogy elveszett egyensúlyát a különböző jármódokban teljesen megtalálja.
A támaszkodás a lovas keze és a ló szája közötti puha és állandó összeköttetés.
A kiképzés folyamán ezt a lovasnak – a rugalmas-engedő kézhez történő előrehajtással, előrehajtó befolyások útján – úgy kell elérnie, hogy az érintkezés egyenes vonalon mindkét száron egyenletesen, ívelt vonalon pedig fokozottan a külső száron valósuljon meg.
Sohasem szabad a támaszkodást a szárral való hátrafelé hatás (húzás) útján létrehozni. Ezt a helyesen kifejlesztett tolóerőnek kell eredményeznie, a lónak az előrehajtó befolyások eredményeként kell a szárhoz hozzálépnie.
Azt a pontot, ahol a ló a támaszkodást megtalálja, kezdetben az egyensúlyi viszonyok határozzák meg. Ez a megkívánt elengedtetés elérése után először meglehetősen mélyen, kb. a vállnak magasságában helyeződik. Így lehetővé válik a nyak és a hátizomzat kívánatos nyújtása és lazítása.
A támaszkodás mértéke (mekkora súly van a kézben) semmiképpen sem kilogrammokban mérhető, itt inkább dekakilogrammokról van szó. Az a ló, amelyik „sokat fog”, egyensúly problémával küzd, úgy mondjuk ötödik lábat csinál a kezünkből. A lónak erre irányuló törekvését energikus előrehajtással és a szár utána engedésével kell orvosolni.
A szár hatása közvetlenül a foghíjas szélén valósul meg, de közvetve a mozgás motorjaira, a hátulsó végtagokra kell hatnia.
A hátulsó végtagok ilyen módon elért kézhez való hozzálépésekor a tarkószalag és a hátizomzat rugalmasan feszül. A lovas kezein és ülésén határozottan érzi a ló eleje és hátulja közötti kapcsolatot. A hátulsó lábak munkája nyugodt, egyenletes mozgásban nyilvánul meg.
A hátulsó végtag tolóereje – elengedett ló esetében – akadálytalanul tud a ló szájáig hatolni, és ez a lovat arra készteti, hogy tarkóban engedjen (az atlas ízesülésénél, lásd 3. ábra) és rágja a zablát.
Ha szárhatásaink és a tolóerő (oda-vissza) a foghíjas szél és a hátulsó végtag között szabadon, minden akadály nélkül megvalósul, azt mondjuk, hogy a ló száron van.
A száron lévő ló a fent vázolt belső összefüggések megléte esetén nagyjából a következő külső formát fogja mutatni:
- a ló legmagasabb pontja a tarkója,
- a homlok – orr vonala valamivel a függőleges előtt lesz,
- a nyak hajlítottsága, hossza (feligazítottság) a hátulsó lábak aktivitásának fokához igazodik, tehát nem a kéz határozza meg.
A felsorolásban említett fogalom, a feligazítás, mindenképpen magyarázatot érdemel. A feligazítottság egy folyamat (ütem-elengedettség-támaszkodás) eredménye, amellyel a helyes támaszkodást elérjük, tehát mint állapot létezik. A megfelelő alkatú ló hosszú átgondolt munkával feligazított tartást vehet fel a kiképzettség egy bizonyos fokán túl a napi munka közben (nem jön ki „feligazítva” egy istállóból). Tehát nem maga a feligazítás a folyamat, leginkább a helyesen végzett munka melléktermékének tekinthető. A feligazítottság az összeszedettség állapotában teljesedik ki.
A támaszkodás fejlesztésekor előforduló hibák általában az emberi türelmetlenség, az erős kéz termékei. A következő főbb hibákat különböztetjük meg.
A ló kiképzésének rendszere II.
A hamis krágli
Ez esetben a támaszkodást a kéz kényszeríti ki. A ló legmagasabb pontja már nem a takaró, hanem a nyak elülső harmadában rendszerint a 3.-4. nyakcsigolya magasságában van. Ez igen súlyos, nehezen megszüntethető hiba, még következetes munkával is. A hiba felszámolása az energikus előrehajtás, a helyes ütemesség fenntartása (elsietés meggátolása) mellett az engedő kéz útján a nyak kinyújtását kell elérni, hogy a lovat a helyes támaszkodáshoz szoktassuk könnyű kézzel.
A szár mögött
Tulajdonképpen a hamis kráglinak mint hibának a kiteljesedése, de itt a ló már fel sem veszi a szársegítséget, feladja a támaszkodást, az elől hátrafelé kitér, a homlok-orr vonal a függőleges mögé kerül.
Ezt a hibát a ló nyaka és a lovas keze közötti összeköttetés megkezdésével kell kezdeni. A lónak bizalmat kell kapnia a kézhez. Fontos szerep jut a helyes alapozó munkának, hiszen ez esetben gyakran a hosszú száron való lovaglásig vagy a futószárazásig kell viszonyulnunk.
A szár ellen vagy szár felett
A ló tarkóban nem enged, alsó nyakizmaival és legtöbbször beejtett és megmerevített háttal nyomást fejt ki a kéz ellen. A szár hatása nem jut el a hátulsó végtaghoz, valamely izületben elakad. Ez esetben a homlok-orr vonal jóval a függőleges előtt a vízszinteshez közel található.
Megszüntetése az elengedettség fokozásával, futószárazással történhet. A hiba oka többnyire a leszorított, lefelé és hátra ható kéz.
Az eddigi munka ellenőrzése
Az ütem, elengedettség és támaszkodás elérésében végzett munkánk ellenőrzése, egyúttal a természetes egyensúly visszanyerésében elért fejlődést is mutatja.
Az ellenőrző gyakorlat az utána engedő szár segítség, amikor a lovas a szárat kezéből fokozatosan kicsúsztatja. Ezzel egyidőben az előre hajtó befolyásaival el kell érni az ütem és az iram folyamatos állandóságát. A gyakorlat bármely jármódban végezhető. A szárak utána engedése a „hosszú szár” mértékéig történjen, ez a mérték kb. ott van, ahol a támaszkodást kereső ló szája a vállizülettel egy magasságba kerül. Az utána engedés befejeztével a szárakat ismét felvesszük, vagy a lovat lépésbe felvéve teljesen odadobjuk.
A ló helyes reakciója a gyakorlatra a következő:
- A ló előre és lefelé nyúló orral, teljesen fesztelenül, lengő háttal mozog, halad tovább anélkül, hogy ütemet vesztené, iramán változtatna.
- A hosszú szár mértékénél megálló száron puha támaszkodást vesz.
- A fokozatos szár felvétele esetében, a szár hatása a tarkó, nyak és a hátulsó végtag izületeinek hajlítottságát a ló „keretét” szűkíti a szár hatása, nem akad meg sehol sem.
Amennyiben a ló a gyakorlat közben nem nyújtja nyakát, vagy a szárat egy rántással veszi ki a kézből, az biztos jele annak, hogy nyak- és hátizomzata nincs feloldva, a lovas túl sokat „dolgozott” kezével és túl keveset hajtott előre. Tehát a támaszkodás helytelen volt, a lovat aktívan igazította fel (lásd Összeszedett ügetés).
A lendület
A tolóerő kifejlesztésének szakasza szorosan kapcsolódik a lendület kifejlesztéséhez.
A lendület a hátulsó lábakból eredő energikus impulzus lengő hát útján történő átvitele a ló egész előremozgására.
Tehát a hátulsó végtagból eredő erő a hídként szolgáló elengedett háton keresztül áttevődik az elülső végtagokra is, ezek levegőben függése hosszabb.
Az erélyes mozgás miatt a lebegés fázisa hosszabbodik, ebből következik, hogy lendületről csak a lebegő fázissal rendelkező jármódokban beszélhetünk.
A lendület azonban nem tévesztendő össze a „nagy mozgással”, hiszen a ló veleszületett adottsága. A veleszületett nagy mozgás anatómiai sajátosságokon keresztül valósul meg, ideális tartás, izületek helyes szögelése stb.
Az ebből fakadó kifejezés hosszú lépések azonban merev háttal, előrefordult nyakkal (felemelt fejjel) is megvalósulhatnak, ami ellentmond az eddig megismert alaptételeknek.
A lendület tehát csak az eddig tárgyalt pontok megléte esetén értelmezhető, tehát mindigkiképzés eredménye, ami természetesen függ az örökölt adottságoktól, de kiköti azelengedettséget, rugalmasságot és a lovas által való szabályozhatóságot (előrelovagolhatóság, felvétel, átengedőség).
A lendület a leírtak szem előtt tartásával akkor állapítható meg, ha a csánk a hátulsó végtag felemelése után azonnal energikusan előre mozog és nem felfelé vagy hátrafelé húzódik. A hátizomzat átveszi a mozgást és kellemesen ülteti a lovast, akit magával visz a mozgásba. Az elülső lábak akciója általában javul.
A lebegés fázisának kifejezettsége és nagysága a lendület fokmérője. A lendület annál nagyobb, minél fokozottabb az iram. A lendület kifejezettsége a munka-és az összeszedett jármódokban mutatkozik meg.
A lendület tehát nem csak a közép és nyújtott jármódokban értelmezhető, hanem ugyanúgy hozzátartozik a munka és összeszedett jármódokhoz is.
Hordozó erő kifejlesztése
Az egyenes igazítás
Az egyenesség és ferdeség kérdését a lovaglás alapelvei között már érintettük.
A hátulsó lábak tolóereje csak akkor hat egyenes irányban és teljes egészében az előremenésre, ha a hátulsó végtagok az elülső síkjában mozognak, a hátulsó lábak követik az előzők patanyomát. A lovas ebben az esetben képes hatékonyan hajtani a hátulsó végtagot, illetve szárhatással az azonos oldali hátulsó végtagot megterhelni.
Az elülső és hátulsó lábakat azonos irányba kell hozni, ezt hívjuk egyenesre igazításnak.
A természetes ferdeség a lovak többségével veleszületett, ezt még fokozza, hogy a ló eleje keskenyebb mint a hátulja.
A ferdeség általában jobb oldali, ez abban nyilvánul meg, hogy a hátulsó lábával az elülső jobb láb patanyomának jobb oldalára lép. Ezért a hátulsó jobb végtag tolóereje átlósan a ló bal vállán át hat, tehát erősebben terheli a bal elülső végtagot és erősebb támaszkodást keres a bal száron. Egyidejűleg a ló a lovas jobb csizmája ellen megy, azt nem fogadja el.
A balra ferdeség ritkábban fordul elő, természetesen jellemzői – az oldalak felcserélésével – megegyeznek a fentiekkel.
A ló mozgásának bázisa a hátulsó végtag, ahonnan a mozgás kiindul, éppen ezért az egyenesre igazítás folyamatában a ló elejét igazítjuk a hátulsók elé (nem fordítva!).
Az egyenesre állított ló hossztengelye tulajdonképpen a gerincoszlop – mindig a kijelölt nyomvonalhoz igazodik, akár egyenes, akár ívelt az.
Az egyenesre állítás már a segítségekre való szoktatással megkezdődik, a célzott egyenesre igazítás az „állításban” való lovaglással veszi kezdetét és a hajlított lóval két patanyomon végzett gyakorlatokban teljesedik ki.
Az összeszedés
A lókiképzés célja a teljesítményre képes és használható ló. Ennek érdekében lényeges a ló végtagjaira nehezedő súly eloszlását egyenletessé tenni. Ezzel a ló, a lovas nélküli terheletlen nyers egyensúlyát, majd a kiképzés során kialakult lovassal terhelt egyensúlyt is feladja és a végtagpárok (elülső-hátulsó) eredeti funkcióját megváltoztatja.
Az elülső lábpár természettől fogva a nagyobb terhet viseli, a hátulsók természetes tevékenysége az előremenés biztosítása.
Az összeszedés célja a természetes állapot megváltoztatása úgy, hogy a hátulsó láb a súly hordásából az eredetinél nagyobb részt vállaljon. Ez csak a hátulsó végtagok fokozott hajlításávalérhető el.
A hátulsó végtag fokozott hajlításával a súlypont hátrább tolódása megvalósul, így az fokozottan részt vesz a súly viselésében.
Ennek előfeltétele a lendület és az egyenesre igazítottság. A fokozott előrehajtás útján elért tolóerőt, a lendület az esetben a kéz nem engedi ki – így nem az iram változásában ölt testet –, hanem éppen ellenkezőleg a kitartó vagy felvevő szár felfogja azt és az átengedő háton keresztül a ló hátulsó lábaira juttatja vissza, ezzel a tolóerőt hordozó erővé alakítja.
Ez a folyamat az alábbi külsőségekben nyilvánul meg:
- a ló fara süllyed.
- az elülső lábak tehermentesülése folytán azok mozgása szabadabbá válik.
- a lépések, vágtaugrások térnyerése csökken, de a lendület nem vész el, hanem emelkedettebb mozgásfolyamatban nyilvánul meg.
- a feligazítottság, az összeszedettség fokával arányosan nő (relatív feligazítottság).
A száron lévő ló állandóan relatív feligazítottságban jár, kevésbé terhelt hátulja és jobban terhelt eleje esetében viszonylag hosszú és kevéssé feligazított nyakkal mozog, mély támaszkodással.
Az összeszedett ló a far süllyedésével, a hátulsó láb súlyviselésével – nyilván az elülső tehermentesülésével – arányosan magasabb feligazítottsággal és rövidebb nyakkal, de hordott háttal mozog.
A fenti két bekezdés tulajdonképpen a relatív feligazítottság tisztítására. Ezzel ellentétes a kezek által kikényszerített abszolút feligazítottság, ez esetben kezek kényszerítik ki a feligazodást és a ló nem hordott háttal dolgozik, ami természetesen helytelen.
Az összeszedettség csak szakszerűen felépített kiképzés és türelmes, céltudatos munka útján érhető el.
A helyesen kifejlesztett hordozó erő próbája és a helyes reakció a következő:
- a lovas a fennálló könnyű támaszkodást több lépés vagy vágtaugrás során feladja, kezét a sörényélen előre csúsztatja.
- a ló eközben iramtartóan hordja a lovasát és,
- ellentétben a támaszkodás próbájánál leírtakkal a fej és nyak tartása változatlan lesz, a feligazítottság megmarad.