A vese, ren, nephros
A vese, ren, páros, bab alakú, viszonytag nagy, vérbő szerv (tubuloalveolaris mirigy). Színe barnásvörös; ha vérrel telt, kékesbarna, ha vértelen, sárgásbarna. A sertésé sárgásbarna, a macskáé sárgás árnyalatú. Kemény, tömött tapintatú; az ép vese érzéketlen.
A két vese tömege egymástól eltérő, általában a jobb oldali, szarvasmarhában a bal, a nagyobb; a lóban a jobb vese 625 g (480–840 g), a bal 602 g (425–780), marhában a jobb 520, a bal 700 g. Kutyában a jobb 25–35, a bal 20–25 g, két veséje együtt 50–70 g, sertésben a jobb 300, a bal 280 g, a testtömeghez viszonyított aránya: 1:125, juhban 100–120 g (0,21–0,23%), kecskében 130–150 g (0,27–0,29%).
A vesék az ágyék középsíkjától kétoldalt, az aorta és a hátulsó üresvéna szomszédságában, az ágyékizmokon, részben a rekeszoszlopokon helyeződnek. A két vesét a bélfodri gyökér is elválasztja egymástól. A jobb vese rendszerint előbbre helyeződik, mint a bal.
A szarvasmarha mindkét veséje a hasüreg jobb felében helyeződik.
A vesének két felülete, két széle és két vége van. A ló jobb veséjének három vége van. Dorsalis felülete, a facies dorsalis, kevésbé, ventralis felülete, a facies ventralis, nagyobb mértékben domború (a sertésé lapos). Sima felületű, kivétel a szarvasmarha barázdált veséje (valamint a medve, a fóka lebenyes veséje). Dorsalis felületét zsírszövet fűzi az ágyékizmokhoz, ventralis felületét savóshártya borítja. Lateralis széle, a margo lateralisdomború, az ágyékcsigolyák harántnyúlványán nem terjed túl. A medialis szélen, margo medialis, a vesekapu vagy veseköldök, hilus renalis, mélyed be (szarvasmarha kivételével), amely a ventralis felületre nagyobb mértékben ráterjed; ez könnyűvé teszi a két felület elkülönítését. A vese köldökén át a veseartéria és idegek lépnek be, valamint véna és a húgyvezető lép ki. A köldök a vese állományában centrálisan helyeződő veseöbölbe, sinus renalis, vezet; ezáltal a vese vastag falú, szűk üregű zsákhoz hasonló. Elülső vége, azextremitas cranialis, keskeny, lekerekített, a mellkas felé tekint; hátulsó vége, az extremitas caudalis, vastagabb, a medence felé irányul. A ló jobb veséjén többé-kevésbé még egy lateralis szöglet, extremitas lateralis, is elkülöníthető.
A vese felületét kötőszövetes tok, capsula fibrosa, szorosan bevonja. A tokot laza subfibrosa fűzi a vese állományához, ezáltal az az ép és egészséges veséről könynyen levonható. Azokon a helyeken, ahol vérerek térnek a tokba, az összeköttetés szorosabb. A tok collagenrostos kötőszövetből álló burok, kevés rugalmasrostot, kérődzőkben és sertésben simaizomelemeket is tartalmaz. A kötőszövet a vese hilusába, a veseöbölbe is folytatódik, sőt az erek mentén a vese állományába is behatol, ezáltal a vesemedence adventitiáját és a vese interstitiumát is képezi.
A kötőszövetes tokot kívül zsírtok, capsula adiposa, veszi körül, amely rögzíti a vesét a rekesz és az ágyékizmok pólyájához, és védi azt; rágcsálókban a hilus körül barna zsírszövet van. A zsírtokon kívül a hashártya, mint a vese savós burka, tunica serosa, nem képez burkot, hanem csupán a vese ventralis felületére és széleire borul rá, és ezáltal a veséket mintegy kirekeszti a hasüregből, így azok extraperitonaealisan helyeződnek. Kivétel a húsevők veséje, valamint a szarvasmarha bal veséje (fiziológiai vándorvese), amelyekben a vese a hasüregbe lóg, és ezáltal nagyobb részét borítja savóshártya. A jobb vesét savós szalagok a májhoz, lig. hepatorenale, az epésbélhez, lig. hepatoduodenale, a bal vesét pedig a lig. renolienale, a léphez rögzíti.
A vese metszéslapján kívül barnavörös színű, érdús kéregállomány, vesekéreg, cortex renis, különíthető el, amelynek felületes rétege szemecskés, pars convoluta, mélyebb rétege sávozott, pars radiata. Belül a világosabb színű, csíkos velőállomány, velő, medulla renis, övezi a vese öblét, amely egyben a veseöböl falát is alkotja. A velőállomány kéreg felőli része a zona basalis, amely vöröses árnyalatú, és érdús határállomány,substantia intermedia s. limitans (Henlei) alakjában különül el. A zona basalisban a kéregállomány alapjától eredő radiális irányú csíkok az ún. velősugarak vagy Ferrein-féle nyúlványok, striae medullares, láthatók.
A kéregállomány lebenyekből, lobi renales, a velőállomány pedig velőpiramisokból, pyramides renales, épül fel. A piramis lebeny felőli része a basis pyramidis, veseöböl felőli része a csúcsa, papilla renalis, amelyet kehely,calix renalis vesz körül (lásd a következőkben). Egy lebeny és a neki megfelelő piramis vesécskét, renculust,képez. Embrionális korban a legtöbb emlősállat veséje lebenyes szerkezetű, különálló renculusokból áll.
A vesécskék összenövési foka szerint összetett és egyszerű vesét különböztetünk meg. A háziállatok veséje egyszerű vese.
Az összetett vesék vesécskéi kifejlett állatokban is különállóak maradnak vagy csupán laza kötőszövet fűzi őket egymáshoz, a vese alakja szőlőfürtre emlékeztet. A vesécskéket a kéregállomány süvegszerűen borítja, a piramis alakú velőállomány csúcsát pedig a hártyás falú vesekehely, a calix renalis, foglalja be. A kehely nyeléből eredő kivezetőcső a veseárokban, fossa renalis, a húgyvezetőbe nyílik.
Az összetett vesének három típusa van: 1. a renculusok teljesen elkülönülnek egymástól, és a vesécskéket, mint a szőlőszemeket, csupán a nyelecskéi fűzik egymáshoz (medve), 2. a vesécskéket laza kötőszövet egymáshoz fűzi (a cet, a vidra és a fóka veséje), 3. több száz renculus 20–30 összetett vesécskévé olvad össze.
A házi emlősállatainkban a fejlődés korai időszakában kialakuló renculusok mindinkább összenőnek egymással, s ezáltal alakul ki az ún. egyszerű vese, amely lehet lebenyezett vagy barázdált (bo) és sima (eq, su, ca) vese. Kezdetben a kéreglebenykék centrális és a velőpiramisok periferikus része nő össze egymással, ezáltal jön létre a marha többpapillás, barázdált veséje. Ha a szomszédos kéreglebenykék és a velőpiramisok bázisa teljes mértékben összenő, és csupán a velőpiramisok papillái maradnak különállóak, akkor a vese sima, többpapillás; ilyen a sertés veséje. Ha a kéreglebenyek és a velőpiramisok teljes mértékben összenőnek és a velőpiramisok papillái közös veseszemölcsöt, papilla communist képeznek, akkor sima, egypapillás veséről beszélünk; ilyen a húsevők, a juhfélék és az egypatások veséje.
A renculusok a sima egypapillás vesében is elkülöníthetők, mert a előpiramisokat a veseöbölben elágazódó erek elhatárolják egymástól, és a kéregállomány a két velőpiramis közé oszlopszerűen beékelődik, columna renalis Bertini.
A ló sima, egypapillás veséje sötét sárgásbarna színű, a jobb oldali szív alakú és nehezebb, mint a bal oldali, bab alakú vese. A bal vese 15–20 cm hosszú és 11–15 cm széles; caudalis vége szélesebb, ventralis felülete pedig domborúbb. A vese hilusa mélyen a ventralis felületre terjed, több árkot képez, amelybe az a. renalis ágai mélyednek be. A jobb vese, 13–15 cm hosszú és 15–18 cm széles. Dorsalis felülete domború, a ventralis enyhén homorú vagy lapos. Tömege 625 (480–840) g, a bal veséé 602 (425–780) g.
A két vese közül a jobb előbbre helyeződik, a 16. (a 15–17., ritkán a 14.) bordáig ér; caudalisan ritkán éri el az első ágyékcsigolyát. A bal vese a helyzetéből kisfokban elmozdítható, a 17. (16–18.) bordától a 2–3. ágyékcsigolyáig terjed. A jobb vese elülső vége a máj impressio renalisába illeszkedik, dorsalisan a rekesz jobb szárával és az ágyékizmokkal érintkezik. Ventralis felületét kötőszövet fűzi a vakbél fejéhez. Medialisan a bal vese, a hátulsó üresvéna, caudalisan a duodenum descendens szomszédos vele. A bal vese dorsalisan a rekesz bal szárával és az ágyékizmokkal, ventralisan az éhbélkacsokkal, a duodenum ascendensszel, a colon descendensszel és ritkán a pancreas bal lebenyével érintkezik. A lép fejéhez a lig. renolienale fűzi. Zsírtokja vastagabb, mint a jobb veséé.
A vese állományai jól elkülöníthetők egymástól; a columna renalisok gyengén fejlettek. A kb. 40–64 vesécske tejesen összenőtt egymással. A velőpiramisok egy centrálisan helyeződő, közös, hoszszú, ívben hajló, taraj alakú papillát, papilla renalis communist, képeznek, amely az egységes üregű pelvis renalisba beemelkedik. Felületét a ductus papillarisok változó nagyságú nyílásai átlyukasztják: area cribrosa. A vese két vége felőli ductus papillarisok a vesemedence két végén eredő, 6–10 cm hosszú és 3–5 mm átmérőjű, csőszerű járatba,recessus terminales, nyílnak.
A vesemedence a papilla communis tájékán viszonylag kicsi, annak két oldalán dorsalisan és ventralisan vakzsákokat, recessus pelvis, képez. A nyálkahártya sárgásfehér, magas, vaskos redőket alkot; tubulosus mirigyei mucint termelnek.
A húgyvezetők közül a jobb oldali hosszabb, kb. 70 cm hosszú, mindkettő retroperitonaealisan halad, és egymástól kb. 3 cm távolságban a húgyhólyagba nyílik. Kezdeti, 6–10 cm hosszú szakaszuk nyálkahártyájában mirigyek, gll. mucosae uretericae, vannak.
A húgyhólyag üres állapotban ököl nagyságú, a medenceüregben helyeződik, telt állapotban a fanfésű elé, a hasüregbe nyomul, néha a köldöktájékot is eléri.
A húgycső kancában 6–8 cm hosszú, középső izomrétege három rétegből áll. Közülük a körkörös réteg mint különálló izom, m. urethralis, a legvastagabb. A submucosában levő stratum cavernosum urethrae a húgycső belső nyílása közelében ered és caudalisan mind vastagabbá válik. A két plica ureterica magas, a crista urethralis a húgycső közepéig követhető.