Iskolalovaglásunk mai állásról anno 1927
Bemutatásra kerül egy, az 1920-as évek végén megjelent írás, mely a kor díjlovaglásának helyzetképéről ad összefoglalót – egyben komoly elemzés is.
A múlt év tavaszán, a Margitszigeten első ízben rendezett lovasmérkőzések után a Szent-György hasábjain két cikk jelent meg, melyek általánosságban a mai díjlovaglásaink színvonalával és azzal a szembetűnő hanyatlással foglalkoztak, amelyet a produkciók eme kategóriája a régebbi, háború előttiekkel szemben felmutatnak.
Engedelmet kérek arra, hogy magam részéről is hozzászóljak az idomító-, vagyis iskolalovaglásunk mai állásához. Erre némileg jogosítva érzem magamat, miután három évtizedet felülmúló ritka nagy gyakorlatra pillanthatok vissza, úgy a kampagne-szerű, mint a magas iskolalovaglás terén, és így a régi monarchiában megtartott díjlovaglásokat mindig nagy figyelemmel kísértem. Másrészt Németországban való kétéves, kizárólag a lovaglási művészetnek szentelt tartózkodásom alatt alkalmam nyílt az idomítólovaglásnak mai állapotát ebben, a lósport terén ma kétségkívül vezető országban alaposan megismernem. Végül érdemesnek ítélem megemlíteni, hogy annak idején a már elhunyt James Fillis világhírű mesterrel való hosszabb ideig tartó személyes érintkezés által módom akadt ennek a saját nemében zseniális lovasnak idomító szisztémáját követő nemzetek – mint pl. a belgák, franciák, oroszok – iskolalovaglásba mélyebb betekintést nyerni.
Annak a véleménynek szeretnék kifejezést adni, hogy – ha az átlagteljesítményeket vesszük tekintetbe, az utolsó háború előtti években Bécsben és Budapesten megtartott díjlovaglásoknál – tulajdonképpen még a minőség szempontjából sem lehet a mai díjlovaglások nagy visszaeséséről beszélni. Különösen nem abban az esetben, ha megoldjuk, hogy az akkori, sokkal jobb és alkalmasabb lóanyaggal versenyző átlag 30 résztvevő között sokkal inkább akadhat egy igazi – művész - , vagy külleme és mozgása által szemfényvesztő ló, úgynevezett született – Preisreitpferd - , mint a mai ugyancsak a hadsereg soraiból kikerülő, ámde szerényebb számú konkurrensek között. Sőt akkoriban is gyakran megesett, hogy igen hiányosan,ill. hamisan idomított és összeállított lovakat mutattak ott be, amelyek többször még nagy díjakat is nyertek (ez főképpen a Budapesten megtartott díjlovaglásokon fordult elő, aminek bizonyítására e sorok írójának rendelkezésre állnak több ilyen híres – Preisreiter –ekről készült pillanatfelvételek). Így tehát azok az ideális képek melyekkel pl. Koch L. festőművész a – Reitkunst im Bilde – című remekművében az akkori díjlovaglásokról közöl, semmi szín alatt sem jellemzik a normális átlagot. Ezért azok csakis, mint egyeseknek e célra különösen alkalmas ás hajlamos lovakon elért jól sikerült teljesítményeinek tekinthetők. Ezek szerint tehát úgy vélem, hogy mi ma egyrészt szinte kénytelenek vagyunk az utóbbi években olyan agy mértékben fejlődésnek indult ugrósporttal szemben iskolalovaglásunk aránytalanul mély színvonalát megállapítani, másrészt pedig beismernünk azt a visszahanyatlást, amelyet az egykori monarchiában, hajdan az összes többi nemzeteket felülmúló idomító lovaglásunk a külfölddel (elsősorban Németországgal) szemben szenvedett.
Az első körülmény abban leli magyarázatát, hogy a mai fiatalabb lovasnemzedékünk sokkal szívesebben szánja magát a legalább egy bizonyos fokig jóval könnyebben és gyorsabban elsajátítható ugrólovaglásra. Így ugyanis a lovasmérkőzéseken hamarább brillírozhat, eltekintve attól az le nem vitázható körülménytől, hogy az -akadályokon át-
való lovaglás – különösen, ha ezek szilárdak – bátorság, energia, lélekjelenlét és testi ügyesség tekintetében tulajdonléppen egyedül tekinthető a legkomolyabb - lovassport – nak és az ősmagyar temeramentumnak és virtuskodási hajlamának különösen is megfelel.
Ezzel szemben az iskolalovaglás elsajátítása – ha csak a helyes irányban folytatott kampagne-szerű idomítást is vesszük – az illető lovastól az elengedhetetlenül szükséges egyéni rátermettségen kívül annyi fáradtságot nem ismerő szorgalmat, időt, teljes odaadást kíván, hogy az személyes meggyőződésem szerint már nem számítható a sportok közé, hanem egy komoly és fáradtságos, de nagy és szép élvezeteket is nyújtó élethivatást képvisel. Ha valaki ezen a téren művészi fokra törekszik, sokévi gyakorlatra és elméleti tudásra van szüksége. Azért is, szerény véleményem szerint az iskolalovaglás, mint olyan, azaz az iskolaszerűen idomított ló, mint öncél éppen annyira nem való egy sport olimpiádra, mint például egy lófestő vagy lószobrász az általa alkotott művével.
Áll ez különösen akkor, ha – mint ez a jelenleg az olimpiai idomító-vizsgák elbírálására kiírt követelmények teszik – az iskolalovaglást a klasszikus lovaglási művészet elveinek megtagadásával a pudlikutya idomításának színvonalára süllyesztik. Nézetem szerint a nemzetek idomítólovaglása ott csakis a military-ra előírt idomítóvizsgából – ahol az idomítás csak eszköz a célhoz – volna megítélendő.
Ami a tagadhatatlan visszafejlődést illeti, melyet idomítólovaglásunk nemzetközi értelemben szenvedett, állítom, hogy ennek magvát már az egykori Osztrák- Magyar monarchiában – tehát még a háború előtt vetették el. Vagyis a visszafejlődés már akkor kezdődött meg, amikor az 1901-ben Torinóban megtartott első nagy nemzetközi lovasmérkőzésen a tisztjeink által a díjlovaglásban elért nagy és minden más nemzetet messze túlszárnyaló sikerek után a hadsereg lovasügyét intéző körökben az a helytelen felfogás alakult ki, hogy az idomítólovaglásban elértük már a legmagasabb fokot. Viszont Torinóban kiderült az, hogy az ugratás terén – különösen az olaszokkal szemben – lemaradtunk. Ezen a bajon úgy akartak segíteni, hogy az ugratást illetőleg a követelményeket nemcsak az e célra betanított lovaknál , hanem általában az úgy nevezett kampagne-lovainknál (így díjlovaglásnál is) jóval emelték, de egyidejűleg a nálunk addig érvényben volt idomítási elvek mellett, az ugratást is beleértve, változatlanul kitartottak. Annak a felfogásnak a helytelenségét, hogy az ugratást az iskolalovaglással egyidőben és egy ugyanazon összeegyeztetni nem – vagy csak egészen kivételes esetekben – lehetséges, ma már mindenki, aki a lovaglásnak e két ágával maga is foglalkozott és ezeket tanulmányozta, belátta. Ugyanis a ló teljesítőképességének egyik irányba való fokozása szükségképpen majdnem mindig más irányú teljesítményének a csökkentését vonja maga után. A követelmények, amelyeket az iskolalovas a munkájánál lovának egész mozgási rendszerétől kíván, sok tekintetben homlokegyenest ellentétben állanak azokkal a feltételekkel, amelyek mellett a ló legnagyobb ugróképességét kifejtheti. Állításom bizonyítását a későbbiekben egy külön tanulmány keretében mutatom be. Ebben a ló mozgási mechanikájának működését óhajtom ismertetni, mégpedig egymáshoz viszonyítva, egyrészt az összeszedett állapotban, az egyenesen rajtaülő lovas haladó lóét és másrészt a szabadonugró lóét.
Most csak az arra a díjlovaglásoknál ismeretes tényre térek ki, hogy igen gyakran és éppen azok a lovak mondanak az ugratásnál csődöt, amelyek a megelőző előlovaglásnál, úgy tartásuknál, mint járásukban, a legjobb benyomást keltették. Ennek a jelenségnek a magyarázata nem abban keresendő, hogy az illető lovas lovánál nem eléggé gyakorolta az ugratást, hanem egyszerűen abban rejlik, hogy a lovas ilyen esetekben többnyire lovát ugyanabban a tartásban (összeállításban) és ugyanazzal az üléssel lovagolta az akadálynak, amilyen formában ő ezt az ugratást előző gyakorlásnál bemutatta. Nem gondolják meg azt, hogy a ló ebben a többé-kevésbé összeszedett formában (ami egyértelmű egy , az összeszedettség fokát jelző mesterséges súlyponteltolódással) teljesen a lovas ülés befolyásának átengedett, pehelykönnyű segítségekre reagáló derekával már anatómiai-fizikai okokból sem képes arra, hogy mechanikáját (mozgási szerkezetét) az akadály átugratásra szabadon használja. Ebből következik, hogy egy ilyen formában akadálynak vitt ló – a gátoló körülmények előérzetében – a számára mesterségesen megnehezített ugrás elől vagy kitörés által menekül, vagy, hogy a kitörést megakadályozó segítségnek engedve, utolsó pillanatban az akadály előtt megáll, esetleg csánkjaiban beleül – ez épp a reálisan és jól idomított lovaknál fordul elő, melyeknél a hátsó lábak izületeikben az idomítás által hajlékonnyá váltak. Arra, hogy a ló ebből az állapotból az ugrást véghezvigye, magasfokú iskolai képzésre lenne szüksége. Az ilyen ugrást csak az ún. – iskolaugratások –nak egyikével volna képes megtenni. Ez lehetett ezeknek, a régi mesterek által gyakorolt ugrásoknak a praktikus célja is. Mindebből kifolyólag , szerény nézetem szerint, idomítottsági vizsgáknál az ugratás – mint erre teljesen alkalmatlan – egyáltalán nem volna bírálandó ( ezt a nézetet vallják Németországban a lósportot irányítók közül például Flh. Von Holzing tábornok is, aki különben előrehaladt kora ellenére még magasugrási versenyekben részt szokott venni). Ha az ugratást mégis alkalmazzuk vizsgűknál, akkor elengedhetetlennek tartom, hogy az ilyen finoman átlovagolt és az átengedettség e magas fokára hozott lovak az iskolai idomítás befejezése után egy speciális ugrókiképzésben részesüljenek, ahol terepen való vágták, vagy egymást szaporán követő kisebb akadályokon való átlovaglás által a velük született egyensúlyt és mechanikájukat, elsősorban gerincoszlopuknak teljes szabadságát szükségszerűen bármely pillanatban visszanyerhetik. Így jut aztán belovagoltságuknak nagy értéke igazán érvényére, amennyiben ennek nagy előnyei (mint engedelmesség, könnyű fordíthatóság, száron való nyugodt előremenés stb.) akkor állanak lovasának rendelkezésére, amikor és ahogyan azt a viszonyok megkívánják. Az őszi nemzetközi lovasmérkőzésünkön a német lovasok (elsősorban Görtz gróf és Langen báró) ezt igen szépen mutatták be, amennyiben az akadályok közét mindig arra használták fel, hogy lovaikban a rendet és nyugalmat helyreállítsák és közvetlen az akadályok előtt pedig lovaiknak úgy ülésben, mint vezetésben ismét azt a szabadságot adták, amelyre a lónak ugróképessége teljes kifejtésére szüksége van. Kívánatos volna, hogy az ugratólovaglásnak ez a módja nálunk is mind jobban meghonosodjon – szemben a ma még általános fenegyerek – stílussal, noha kalapot emelve az ott sokszor megnyilvánuló bátorság előtt.
Megfigyelhettük, hogy azáltal, hogy az ugrólovaglást továbbra is mindig az iskolalovaglással akarták egy kalap alá vonni, nálunk az ugratósport csak nagy nehezen és lassan indulhatott fejlődésnek.
Másrészt pedig tapasztalhattuk, hogy akkori vezetőköreink díjlovaglásunk utolérhetetlennek vélt felsőbbségének képzeletében a bécsi Kampagne-Reiter-Ges. Által még régen kiadott –Díjlovaglási követelmények – mellett tanúsítottak, a díjlovaglásunk továbbfejlődését kifinomodását is megakasztották. Ezek a követelmények ugyanis minden a magasiskolához tartozó lecke vagy jármód bemutatását , mint a klasszikus passage-t, az értékelésből kizárták. Sőt mi több, cirkuszmutatványnak minősítették. Holott a vágtapiruett bemutatása az egyik kategória számára kötelező volt. Utóbbinak helyes és biztos kivitele az idomításnak pedig olyan fokát jelenti, amelyen a lónak magától értetődően passageierozni és piaffierozni is kell tudnia, mert különben éppen ez a lecke vehető csakis cirkuszmutatvány számba. Tehát igazán nem csodálkozhatunk. Ha az idomítólovaglásunk nívója az említett időktől kezdve mindinkább hanyatlott és mindjobban a lónak bizonyos leckék vagy mutatványokra való, sokszor nagy ügyességben folytatott betanításában (beverklizésben )merült ki. Ennek pedig a lovaglási művészethez semmi köze, mert a klasszikus iskola elveinek ilyen figyelembevétele nélküle bármiként is bedresszírozott ló az egyedül helyes és az egyedül gyakorlati értékű gimnasztikáló idomítás szempontjából – még is csak nyers-nek tekinthető.
A vázolatokkal ellentétben például Németországban ugyanazon időponttól kezdve, felbőszülve és megszégyenítve a Torinóban ért kudarc miatt, a legnagyobb buzgalommal és energiával láttak az addig a lovas tisztek által meglehetősen elhanyagolt idomítólovaglás fellendítéshez és magasabb fokra fejlesztéséhez. Régi híres mestereitől (Seeger, Steinbrecht és Seidner) öröklött klasszikus elvek és a tőlük (osztrák-magyar hadseregtől) átvett lendületes előrelovaglás egyeztetésével meglehetősen jól sikerült. Az, hogy ott az iskolalovaglástól függetlenül az ugrósport is sokkal gyorsabban és magasabb színvonalra fejlődhetett, mint nálunk, azzal magyarázható, hogy ott akkoriban a lósportot már civil körökben is űzték. Nálunk ellenben a lovaglás tulajdonképpen majdnem kizárólag a hadsereg privilégiuma volt és így, mint a katonai kiképzésnek egy ága szerepelt, s így az illetékes körök merev konzervatizmusa miatt nem fejlődhetett. Németországban még a hadsereg tisztjei között is akadtak bátor előharcosok, mint például sajnos a háborúban elesett Frh. von Mearken főhadagy, akik az új sportágnak érdekében – úgy nyeregben,mint tollal – felvették a régi előítéletekkel, téves felfogásokkal szemben a harcot és igaz ügyüket diadalra segítették.
Úgy vélem, hogy a lovaglásban éppolya kevésbé nélkülözhetjük a szigorú, de igazságos és tárgyilagos kritikát, mint minden más művészetnél is. Különösen pedig nem, ha ezt a közönséges mesterséggé való süllyesztéstől akarjuk megóvni. Szerintem éppen az a körülmény, hogy nálunk annak idején a lovaglás, mint tisztán katonai ügy kezeltetett és ezáltal minden nyilvános kritika elől el volt zárva, tekinthető idomítólovaglásunk visszaesése egyik fő okának. Németországban már a háború előtti években oly képzett kritikusok, mint Rau Gusztáv fesztelenül működhettek, és így az ottani lovasmérkőzésen bemutatott lovasteljesítmények (tehát a díjlovaglások is) nemcsak a katonai lovaglás szempontjából, hanem szigorúan szaktudományos, a régi klasszikus mesterek idomítási elvei alapján is bíráltattak.
Föltétlenül szükségesnek tartom tehát, hogy az idomítólovaglás az ugratólovaglástól szigorúan elkülöníttessék (értem ezt a lóra az iskolai idomítás befejezéséig) és a régi klasszikus idomítási elvekhez való pontos visszatérése mellett – melyek a magas iskolát is az őt jogosan megillető szerephez juttatják – az eddigi tisztán katonai jellegéből kivetkőztessék. Csak így vélem elkerülhetőnek azt a veszélyt, hogy bennünket, lovasnemzet létünkre, ebben az éppen legnemesebb lovaglási ágban a külföld mindjobban túlszárnyaljon. Az idomítólovaglás katonai monopólium alóli felszabadítást már csak azért is kívánatosnak tartom, mert – tekintve az ebben az irányban kimondott hajlammal és tehetséggel bíró lovasok ritkaságát – törekednünk kellene az összezsugorodott hadseregünk sorain kívül is, a lósportot űző, vagy iránta külön érdeklődő polgári (gazda)- körökből is e fáradtságos, de mégis oly szép művészet számára ifjakat szerezni és nekik alkalmat nyújtani, hogy magukat benne az elérhető legmagasabb fokig kiképzetethessék.
Ezen szempontok és az a körülmény, hogy németországi tartózkodásom idején szintén egy, a magasabb lovaglási művészet fenntartására hivatott – Reitakademie – felállításának a gondolatával foglalkoztak, arra indítottak engem, hogy megkíséreljem egy hasonló intézmény itthoni létrehívását, mely alkalmas lenne hazánkban a klasszikus lovaglási művészet iránti érdeklődést életre kelteni és fenntartani. Ezt pedig úgy vélem elérhetőnek, ha ebben az intézményben a polgári társadalomnak is lehetősége nyílna igazán klasszikus elvek szerint idomított lovakat látni és esetlege egyeseknek még kiképzést is nyerni, olyan formában, ahogyan ez a bécsi –Spanische Reitschule –ben történik.
Habár nem dicsekedhetek azzal, hogy törekvéseimben ezidáig bármilyen más oldalról támogatásban részesültem volna, mégis annak a reményemnek adok kifejezést, hogy sikerülni fog még az idén a budai királyi várpalota lovardájában a nyilvános üzemet – természetesen szerény keretek között – megindítani.