Szárak befolyása
A szárak befolyása
Általában túl sok szó esik a kéz és a szárak hatásáról.
Csaknem minden lovas hajlamos arra, hogy a kelleténél többet dolgozzon a kezével.
Minden ember azt hiszi, hogy keze különösen ügyes, hiszen a mindennapi életben azt használja a legtöbbet.
Sokan még beszélni sem tudnak anélkül, hogy kezüket ne használnák.
A lovas keze csak akkor lehet jó, ha nyugodt, ez pedig akkor lehetséges, ha a lovas simulékonyan, a nyereghez tapadva ül, vagyis derekát képes helyesen meghúzni és azzal a ló mozgását követni, valamint lovát csizmáival a nyugodtan kitartó kézhez hozzáhajtani és a lóra helyes befolyást gyakorolni.
A kézzel való befolyás fontos, de távolról sem annyira, mint azt hiszik.
Minél könnyebb a lovas keze, annál tökéletesebben lovagol.
A kezek túl erős használatában nagy veszély rejlik.
Ezért van az, hogy a gyengébb női lovasoknak általában jobb kezük van, mint féri
kollégáinak, akik szívesen fitogtatják erejüket.
A lovas a kezét csak akkor használhatja tetszés szerint, ha tevékenysége teljesen független
marad attól a rázkódástól, amelynek a lovas felső teste a ló mozgása által ki van téve.
Ehhez a fel- és az alkar izmainak és ízületeinek teljes elengedettségére van szükség.
Amíg a kezdő lovas meg nem tanulja az egyensúlyozást, jobb, ha szárhasználat nélkül,
kikötött lovon lovagol.
Ha megtanulta, nincs több oka a keze megmerevítésére.
Sok lovas azonban abban az ütemben csapkodja a karját, ahogy felsőtestét a ló mozgása
dobálja.
A karoknak ezzel ellentétben nem szabad akaratuktól függetlenül ide-oda mozogniuk, hanem
bizonyos ellenmozdulatokkal rögzítenünk kell, hogy a kéz ne rángassa a ló száját a mozgás
ütemében, valamint olyan nyugodt legyen , hogy a lovas a kezében tartott pohárból ne
loccsantsa ki a vizet.
A nyugodtan álló kezet, mialatt a testet a mozgás dobálja, csak akkor éri el a lovas, ha ezen
nehézségek tudatában azon fáradozik, hogy kezeinek ura legyen.
Tudatosan nyugton leginkább úgy tarthatjuk kezünket, ha munkát adunk neki.
Ha csak a nyugodtan tartásra figyelünk, legtöbbször visszaesünk az első hibába, vagyis
karunkat megmerevítjük.
Ha függőlegesen egy-egy pálcát vagy darab botot tartunk mindkét kezünkben, azok mozgásán
ellenőrizhetjük magunkat.
Ezáltal kifejleszthető a nyugodt kéztartás és egyidejűleg az ehhez feltétlenül szükséges érzés
is.
Saját kezünk önellenőrzésének e módszerét később is gyakran alkalmazhatjuk.
A két kéz nincs egy bizonyos helyhez kötve, azonban ha nincs egyéb késztető ok, rendszerint
egymás mellett helyezkednek el a test közepe előtt olyan magasságban és attól olyan
távolságban, hogy a szárakat mindenkor utánengedhessék anélkül, hogy a lovas kénytelen
legyen ülésén változtatni.
Az alkar a felkarral derékszöget zár be, hogy a karok kinyújtásával szárat adhassunk.
A felkar lazán lelóg ; azt a testtől sem eltartani, sem ahhoz odaszorítani nem szabad.
A könyök sem érhet a testhez, mert az merev, erőltetett tartást okoz.
A kéz magassága a ló szájának magasságától függ.
Az alkar és a felvett szár - oldalról nézve- egyenest alkot.
A lovas csípője könnyedén érintkezik az alkarral.
Az így létrejött ülést lovas nyelven zárt ülésnek nevezzük.
Ezt azonban nem úgy érjük el, hogy a karokat húzzuk hátra a törzshöz, hanem pont fordítva;
a törzset visszük előre az alkarhoz.
Ezt úgy érjük el,hogy a lovat ráhajtjuk a szárra, és az előrehajtással a lovas mintegy
rálovagolja magát az alkarokra.
A szárakkal csak akkor fejthetjük ki az érző befolyást, ha előtte a ló szája és a lovas keze között puha érintkezés állt fenn.
Ha a szárak lógnak, nem tudunk hirtelenjében érző kapcsolatot teremteni vele, hanem nagy valószínűséggel csak belerántunk a ló szájába.
A szárakkal különféleképpen lehet hatni:
1- Mindkét vagy csak egyik oldalon utánaengedünk úgy, hogy kezünkkel csuklóban megfelelő csavaró mozdulatot teszünk, esetleg mindkét kezünket karunkkal együtt előrevisszük
2- Mindkét oldalon vagy csak az egyiken a szárakat a csukló csavaró mozdulatával megrövidítjük, mégpedig pár milliméterrel, legfeljebb centiméterrel. Ehhez azonban sosem szabad az egész kart mozgatni és a szárat húzni, mivel a ló erősebb, és a huzavonából mindig ő kerül ki győztesen
3- Tétlen kitartással mindkét oldalon vagy csak az egyiken, oly módon, hogy az öklök a helyükön maradnak
Ha a szárvezetéssel csak úgy magában szeretnénk kipróbálni, úgy:
1- utánaengedésnél az lenne a hiba, hogy szárak lelógnak. Ez azonban helytelen, és csak az előrehajtó befolyásokkal előzhető meg
2- A ló fejének állításánál az a hiba állna elő, hogy húznánk a szárat. Ez azonban szintén tilos, és ez is csak az előrehajtó segítségekkel előzhető meg.
3- Tétlen kitartásnál semmi sem történne, pedig éppen a tétlen kitartás a legnehezebb és egyben a legfontosabb: hogy a lovas egy vagy mindkét szárral passzív maradjon, mialatt dereka és combjai előrehajtanak. A szárvezetést tehát csak a lovon ülve tanulhatjuk meg, mert a ló egyidejűleg reagál a szár-, a derék- és a csizmabefolyásokra.
Egyoldali szárhatásokra van szükség az állításban való lovaglásnál, minden fordulatnál és vágtában.
Ha azonban ezeket a mozgásban végrehajtott feladatokat helyesen akarja kivitelezni, először álló helyzetben kell fogalmat alkotnia befolyásainak következményeiről.
A kezek befolyást gyakorló mozdulatai függenek a kantár fajtájától és a szárvezetéstől.
Nagykantár esetén az osztott szárvezetést (2:2) a legkönnyebb elsajátítani.
A szárakat úgy vegyük kézbe, hogy először mindig a puhábban ható csikózabla fejthessen ki hatást és az élesebb feszítőzabla csak ezután.
Ennek a szárvezetésnek az az előnye, hogy a ló állításánál a lovasnak nem kell újra rendeznie a szárakat, ami által a külső feszítőszár nem ragad le.
Az azonban elvetendő, hogy a lovas az élesen ható feszítőszárral próbálja lovát tartásba hozni.
A díjlovagló versenyeken ma túlnyomórészt osztott (2:2) szárvezetéssel lovagolnak.
Kezdők először csikókantárral lovagoljanak, és csak később, miután némi gyakorlatra tett szert, folytatódjon oktatásuk nagykantáron.
A csikókantárral való lovaglás kezdetben annyival könnyebb, hogy a szárvezetés egyszerűbb és emiatt könnyebben megérthető.
A nagykantárral való lovaglásnak az az előnye, hogy az így felkantározott lovat legtöbbször kellemesebb lovagolni, könnyebben marad száron, és ezért a lovas kevésbé dobálja.
A szárvezetésben az a legnehezebb, hogy a szárakkal csak egész csekély nyomatékkal gyakorolhatunk befolyást a lóra és sohasem öncélúan.
A főszerep mindig a derékkal, a csizmával és a testsúllyal kifejtett befolyásoké, mert minden mozgásnak az előremenés, az előrehajtás az alapja.
A feszítőzablával a lónak sokkal könnyebben okozhatunk fájdalmat, mint a csikózablával, mert az előbbi egykarú emelőként hat.
Fiatal lovak belovaglásához, elrontott lovak utóidomításához, segítségekre állításhoz ezért célszerű csikózablát használni.
Az is jó megoldás, hogy a feszítőszárat egyszerűen nem vesszük fel, hanem a ló marjára fektetjük.
Akkor is így cselekedjünk ha a ló elkezd bakkolni, megijed és hasonló esetekben.
A csikózablához nagyobb a ló bizalma.
Az idomítómunka tökéletessé fejlesztéséhez azonban elengedhetetlen a nagykantár.
A szárvezetésnek minden lovasnál, a csizmabefolyáshoz hasonlóan, reflex mozgássá kell válnia, amelynek végrehajtása már nem igényel előzetes mérlegelést.
A kezek mozdulatai a szárakkal kifejtendő befolyásoknál csak egész ki mértékű csuklómozdulatokból állnak, amiről a legtöbb oktató amúgy is túl sokat beszél,
Ahhoz, hogy a szárat utánaengedjük vagy erősebben állítsuk, a csukló csekély befordítása is elegendő és könnyen megtanulható, ha kipróbáljuk.
Teljesen helytelen volna, ha a fordulatokhoz való segítséget csakis a szárakkal adnánk, mintha fogatot hajtanánk.
Ez olyannyira hibás, hogy a kéz mozdulatait le sem írom, ezzel is hangsúlyozva csekély jelentőségűek.
A kipróbálás és a gyakorlás mindig tartósabb hatású, mintha csak hallanánk róla.